Hinni az életben

6. rész

A napok csendesen és gyorsan teltek. Számomra elég csendesen, tettem a dolgomat. Úgy éreztem, hogy Kimi sokszor keresi a társaságomat, de figyel arra, hogy ketten legyünk, és akkor én is kezdek neki megnyílni. Nem osztok meg vele sok mindent, de azért úgy érzem, hogy benne talán lehetséges, hogy… nem tudom, nem akarok bízni, de a szívem mást mond. Eddig sikerült mindig valamilyen kifogást találnom, hogy miért lépek le minden étkezéskor, de nem húzhatom a végtelenségig ezzel tisztában vagyok. Reggel bejelentette nekem Kimi, hogy meghívta pár barátját egy-két napra, és ma nem léphetek le, mint mindig, ma különösen nem, mert be akar nekik mutatni. De nem értem, hogy miért? Hisz én csak egy alkalmazott vagyok? Ők meg a barátaik?! Nem számítok én ennyire…
Egész délelőtt sürgölődtem a konyhában. Kimi sokszor csak „bekukkantott”, hogy ne legyek annyira magányos. Mindig megkérdezte, hogy mit tudna segíteni, de ahogy elmondtam, ki is slisszolt onnan. Magamba csak mosolyogtam rajta. Igaza volt Stevenek, mikor azt mondta, hogy ez a ház szíve és lelke. Mark is ellenőrizte, hogy miképp zajlik az élet a konyhában. Egyik ilyen alkalomkor Kimit is ott találta.
- Hát te? Csak nem segítesz Elinának? Amit te készítesz, azt inkább kihagyom… - nevetett.
- Lina megmondhatja, hogy én vagyok a legjobb kóstoló. – húzta ki magát büszkén mellettem, mialatt a krémes töltelékét nyalogatta az ujjáról. - Valakinek csak le kell ellenőriznie, hogy minden a legnagyobb rendben menjen! Ugye Lina?
- Értem… aha… Lina… - nézett kettőnkre Mark és mosolyogva távozott.
- Ennek meg mi baja van? – néztem nagy szemekkel Kimire.
- Nem tudom. – rántotta meg a vállát – Ez a krém nagyon finom. – tett a szájába egy újabb adagot.
- Kimi… elég legyen. Nem fog maradni a krémesre. Mit adunk majd a vendégeidnek?
- Majd eszik a lapot! – morogta – Kár lenne nekik különben is ez a sok finomság! Mond csak, te egy hadseregre főzöl?
- Dehogy! Csak nem akarom, hogy valaki éhes maradjon! Ha ez nem elég… - néztem körbe – készítek én szívesen…
- Nem elég? – kerekedtek ki a szemei- Egy hétig ezt fogjuk enni!
- Akkor nem is kell jönnöm egy hétig, ha sok kaja marad.
- Akkor mindent elpusztítunk! Ha te nem jössz egy hétig én… - de nem tudta befejezni, mert csengettek – Azt hiszem megjöttek! – villanyozódott fel egyszerre, s elindult a nappali felé.
Én tettem tovább a dolgomat, a nappali felől egyszer csak hatalmas hangzavar támadt. Azt hiszem mindenki egyszerre akart beszélni, s a vége az lett, hogy mindenki túl akarta kiabálni a másikat. Nevetés és kiabálás… valahogy így tudtam leszűrni a zajokat. Magamban mosolyogva kentem meg az alsó lapot krémmel. Épp a másodikat akartam kivenni a sütőből, amikor valaki megragadta a csípőmet, és vadul a sajátjához nyomta. Egy szó annyi sem jött ki egy pillanatra a torkomon.
- Na mi van Kicsikém! Megszólalni sem tudsz a döbbenettől? – hangzott mögöttem az ismeretlen kérdés.
- Eressz el! Azonnal! – a hangom síron túlról csengett, de nagyon halkan.
- Ugyan miért? Csak játszadozunk egy kicsit! Kimi nem fog megharagudni érte, nyugalom. Csak tesztellek előtte. – s a keze megindult felfelé. Ekkor a vészcsengő megszólalt a fejemben. Abban a pillanatban rúg-kapálni kezdtem, mindenképp szabadulni akartam a fogságból. Pánik kapott el, nagyon rettegtem. A könnyeim patakokban kezdtek folyni…
- ERESSZ EL!!! – üvöltöttem, s ő abban a pillanatban elengedett. Azonban ahogy rúgtam és kapálóztam nekiestem a pultnak, és egy rántással mindent levertem. Törtek a poharak és a tányérok. Minden körülöttem landolt. Fájt a fejem és az oldalam, ahogy nekiestem lendülettel a konyhaszekrénynek. Mindenképp távol akartam lenni az elkövetőmtől és a pulthoz préselődtem, azonban éreztem, hogy valami éles a kezeimbe fúródik, érzékeltem, hogy valami meleg végigfolyik a kezemen, de nem észleltem fájdalmat. A lelkem jobban fájt…
A könnyeimen keresztül is érzékeltem, hogy dübörög a padló… valaki vagy valakik rohannak. A férfi meg, aki az előbb még tesztelni akart, csak áll ott előttem, s nem tudja, hogy mit tegyen.
- Mi történt? Atte!!!! Mit tettél vele????? Lina!!!!! Lina, hallasz engem??? ÚRISTEN!!! Mi ez a sok vér??? Valaki hívjon orvost! MENJEN MÁR VALAKI!!!!! – ordította Kimi a végén. Éreztem, hogy a kezével megérinti az arcomat, de én ösztönösen elhúzódtam tőle. – Nem bántalak… Lina nézz rám. Kimi vagyok. – de elhúzódtam tőle, a keserves zokogásomat azonban nem tudtam abbahagyni. – Nyisd ki a szemed… kérlek… Lina… nézz rám…
A könnyzáporon keresztül kinyitottam a szemem, és egy tiszta ideg Kimivel néztem szemközt. A szemeivel fürkészte az arcomat.
- Kimi… - sírtam.
- Shhh… semmi baj. Itt vagyok. Tiszta vér vagy. Hol vágtad meg magad? – nézett végig rajtam. – Jézusom a kezed. Mind a kettő. Mark hozz egy törölközőt! TONI!!! Mi lesz már azzal az orvossal???
- Azonnal itt lesz… - robogott be egy szőke férfi.
- Kimi én nem akartam… - szólalt meg a háttérben még egy szőke.
- ATTE!!! Te most takarodj a szemem elől!!! – ordított rá Kimi - Lina… itt vagyok, nem lesz semmi baj… - fordult újra hozzám, de szerintem ezt ő maga sem hitte el…