Hinni az életben

8. rész

Liz segítségével átöltöztem Kimi ruháiba, amibe legalább kétszer belefértem volna, s lefeküdtem az ágyába. Annyira gyengének és erőtlennek éreztem magam. Mark meghozta a gyógyszereimet, amit Kimi felhozott, majd be is vettem. Ragaszkodott hozzá, hogy maradjak, és pihenjek egy kicsikét. Mindez annyira jól sikerült, hogy el is aludtam.
Arra ébredtem, hogy a torkom nagyon ki van száradva. Szinte égetett. Nagy nehezen felültem az ágyban, de minden végtagom sajgott a fájdalomtól leginkább a kezeim. Az éjjeliszekrényre egy pohár víz volt készítve, valószínűleg nekem. A kezeimmel próbáltam megfogni, de annyira fájtak a varratok, hogy nem bírtam egyszerűen megemelni a poharat. A sírás fojtogatott. Még erre az egyszerű mozdultra is képtelen vagyok. De nagy hibámra nem adtam fel a küzdelmet. Soha eddigi életem során nem kértem segítséget… most sem fogok. Az egész akció vége az lett, hogy kiborítottam a vizet a padlóra. Olyan szerencsétlennek éreztem magam. A könnyeim utat törtek maguknak. Csendes zokogásba kezdtem. Kimi ekkor lépett be.
- Hééé… Lina, mi történt? Miért sírsz? – nézett rám nagy szemekkel.
- Kiborítottam… - mutattam neki a padlón lévő tócsát.
- Ezért nem kell sírni! – bement a fürdőbe, hozott egy törölközőt, és felitatta a vizet. – Látod? Már nincs is ott. – ült le mellém az ágy szélére, s a kezeivel letörölte az arcomon lévő könnyeket is.
- Én csak… én… szomjas voltam… - hajtottam le szomorúan a fejem.
- Mindjárt hozok vizet. – kelt fel – Maradj itt, el ne szökj nekem. – a mondat végére egy aprócska mosolyra húzódott a szája.
Ahogy egyedül maradtam, azon morfondíroztam, hogy meg sem érdemlem azt a sok figyelmességet, amit Kimi az irányomba mutat. Nem érdemlek én ennyi figyelmességet senkitől sem. Nem szolgáltam rá. Ő a főnököm, és én a beosztottja vagyok, nekem kéne Őt kiszolgálni, nem pedig neki engem. Ez így nagyon nincsen jól.
Kimi egy megpakolt tálcával tért vissza hozzám, s a zsebeiben egy-egy palackkal. Ha nem lett volna ennyire szörnyű hangulatom, szerintem még mulatságosnak tartottam volna, ahogy egyensúlyoz a tálcával, és a zsebeiből kiállnak a palackok.
- Meg is jöttem! – mosolygott rám. – Hoztam egy is ételt is, gondolom reggel óta nem ettél, s már késő délután van. – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre.
- Nem vagyok éhes… - gyűrögettem a takaró szegélyét.
- Lina enned kell, meg be kell venned a gyógyszereidet, aztán békén hagylak és aludhatsz, megígérem. - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Nem akarok itt maradni… haza akarok menni… - dacoskodtam.
- Lina, azt hittem azt már megbeszéltük. Nem mész sehova, mert nem engedem, és kész! Téma ezzel lezárva! – kezdett felmenni benne a pumpa, s csapott egyet a takaróra.
- Én… - telt meg könnyekkel mind két szemem.
- Ah… elegem van. – azzal fogta magát, s kiment a szobából.
Ottmaradtam egyedül a szobában az ágyon ülve, mellettem az éjjeliszekrényen a vacsorám, és a gyógyszerem. Törölgettem az arcomon a könnyeimet, s nagyon elveszettnek éreztem magam. Most tudatosult bennem, hogy ez az egész munka dolog hatalmas őrültség volt. Nem kellett volna belevágnom. Hisz már az elején annyira abszurdnak tűnt mindez. Annyira kedves, és aranyos volt velem, én ezeket a figyelmességeket, amelyeket felém tanúsít, meg sem érdemlem. Azt sem szeretném, hogy miattam egy régi barátjával összevesszen, hisz én csak egy alkalmazott vagyok, míg ő a barátja…
Remegő kezekkel nyúltam az ásványvíz után, de nagyon nehezen ment mindez. Próbálgattam pár falatot csipegetni, de úgy éreztem, mintha a gyomrom nem akarna semmi befogadni. Ahogy az első pár falat leért a gyomromban, fordult egyet, s már rohantam is a mosdó felé. A wc felett görnyedtem, és máris adtam ki magamból az előbbi étket, de a könnyeim kitartóan folytak végig az arcomon.
Miután megmosakodtam visszabotorkáltam a szobába, s letelepedtem az ágyra. Nem foglalkoztam tovább az étellel, nem akartam újra a wc mellett kikötni. Bevettem a gyógyszeremet, mert nagyon fájtak a kezeimen a varratok. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Lassan dőltem újra végig az ágyon. Alszom egy picikét, és hazamegyek… csak egy kicsikét…