Száguldó örvény

Kedves Olvasóim!

Sajnálattal vettem észre, hogy mostanában szinte csak ugyanazok az emberek írnak nekem véleményt. Bízom benne, hogy ezen rész után elmondjátok mit gondoltok, mert nagyon érdekelne.
A részről csak annyit, hogy az örvény magába szippantott minket...

17. rész

Kinn már sötét volt, amikor a lakásom előtt kiszálltam a taxiból. Kifizettem a fuvart, a két hatalmas bőröndömet magam után húzva léptem be, majd a lifttel a megfelelő emeletre mentem. Hatalmasat sóhajtottam, amikor a kulcsom elfordult a zárban. A két bőröndöt letettem az ajtó mellé majd a konyhába indultam… volna. Azonban egy kar hátulról megragadott és a számra kulcsolódott azonnal. A testem hátulról egy másiknak préselődött, és akkor megcsapott az olcsó pacsuli szaga. Tudtam, hogy nem menekülhetek…

- Szerbusz kicsikém… - kezdte mézesmázos hangon, s én már most rettegtem – Gondolom nagyon hiányoztam neked – fordított maga felé, majd a falhoz préselt. – mert te elmondhatatlanul nekem.

- Mit akarsz? – nyögtem ki a legfontosabb dolgot.

- Szerinted, miért jöttem? – nézett rám úgy, mintha nem tudnám – A járandóságomért, ami nekem JÁR! – düh és elszántság csillant a szemében.

- Mennyit akarsz? – éreztem, ahogy az ajkaim remegnek.

- Sokat! Nagyon sokat! 1 millió eurót. – vigyorgott úgy, mint egy őrült, s a lehelete bűzlött az olcsó piától.

- Nekem nincs annyi pénzem. – ráztam a fejem kétségbeesetten.

- Akkor majd kérsz a szőkétől! – fogta keze közé a nyakamat és egy képet vett elő Sebastianról. Még a szemeim is kikerekedtek. – Azt hitted, hogy elbújhatsz és titkolhatod? Ugyan Drága… az Apád vagyok! Tartozol nekem! – csattant a hangja.

- Én nem tartozom neked semmivel! – találtam meg a hangomat.

- De igen! Isten is megmondta, hogy a gyermekeknek el kell tartaniuk a szüleiket, és te ezzel tartozol nekem! – engedte el a nyakamat, majd egy fegyvert vett elő és a halántékomhoz nyomta.

- Nekem nincs ennyi pénzem… - folyt le az első könnycseppem – értsd meg nincs…

- Akkor szerzel! – vágta rá – Nem érdekel, hogy honnan, kitől, de szerzel, mert nekem kell!! Azonban… ha nem mutatsz együttműködést, akkor a szőkéd fogja bánni, remélem, tudod! Ki fogom lyukasztani a mellkasát!!! – nézett rám elszántan, és tudtam, hogy megteszi, ha arra kerülne sor.

- De értsd meg, hogy nincs… - sírtam el magam.

- Kapsz pár napot, de a türelmem az véges! – húzta végig a pisztoly csövét az arcomon, és én remegtem, mint a nyárfalevél.

- Akkor sem fog menni… - szinte már zokogtam.

- Én most megyek, mert van még egy-két halaszthatatlan dolgom! De ne feledd!! – fenyegetett meg – Ha eltűnsz, akkor is megölöm a szőkét! Viszlát… Kislányom… - s azzal kilépett az ajtón.

A falon végigcsúsztam, és keserves zokogásba törtem fel. Tudtam, hogy most bekövetkezett az, amitől eddig próbáltam Őt megvédeni. Én voltam az ostoba, amiért magamhoz közel engedtem, de nem fogom hagyni, hogy az Apám megölje!

Tudtam, hogy most jött el az ideje annak, hogy elmondjam az igazat. Neki is! Joga van tudni! Nem húzhatom tovább, mert itt már nemcsak az én életem a tét. Nem csak a sajátommal játszom. A csapat megvédi Őt. Tudom! Én nem számítok, csak Ő…

***

Arra ébredtem fel, hogy a nap a szemembe süt. Résnyire nyitottam őket, s akkor vettem észre, hogy a függönyök nem voltak behúzva. A szoba nagyon ismerős volt nekem, s amikor átfordultam, akkor vettem észre Őt.

Ott feküdt szinte hozzám préselve, s akkor jutott el a tudatomig, hogy a gyárban vagyunk a szobájában. Próbáltam összpontosítani, hogy miképp is keveredtem ide, az Apámmal való találkozás után, de nem nagyon ment. Addig emlékeztem csupán, amikor taxit hívtam, de utána filmszakadás.

A tegnap este újra és újra lepörgött az agyamba. Azt az egyet tudtam, hogy Apám, ha kell, megöl mindkettőnket, hogy pénzhez jusson. Pénz, pia, nők… Micsoda fontossági sorrend…

Teljes testtel felé fordultam, így a szemeimmel tudtam nézni Őt, ahogy békésen, senkitől sem zavartatva aludt. A szája szegletében egy apró mosoly bujkált még most is. A karjai szorosan öleltek körbe. Szinte csodáltam Őt…

Kimi szavai is a fülembe csengtek… szerelem, szerelem. Tudtam, hogy én nem szeretem Őt, vagyis pontosan nem tudom. Amit érzek az ragaszkodás, féltés, vágyódás… ez nem lehet szerelem?! Az teljesen más… feltétel nélküli odaadás. Én nem adtam magam oda neki, hiszen hazudtam… vagyis elhallgattam a múltam egy nagyon nagy és sötét foltját. Ha szerelmesek vagyunk, akkor képtelenek vagyunk elhallgatni dolgokat… titkokat őrizni.

- Min gondolkozol? – szólalt meg rekedt hangom mellettem, és egy apró puszit nyomott a halántékomra. Pont oda, ahol tegnap egy fegyvernek a csöve volt.

- Valamit el kell mondanom. – ültem fel az ágyon.

- Figyelj Ada… nekem is. – ült fel, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzek. A félelmem még nagyobb lett.

- Azt hiszem, hogy úgy lenne tisztességes, ha én kezdeném. – vettem egy nagy levegőt.

- Nem, nem. Én szeretném, pont azért, hogy túl legyek rajta. – a hangja kérlelő lett.

- De Seb…

- Kérlek Ada. - fordult felém, és fogta meg az egyik kezem – Annyi ideje gyűjtöm a bátorságot, hogy elmondjam neked. Sokáig még magam elől is titkoltam, hiába látta a környezetem rajtam mindezt, letagadtam. – magyarázta, s nem értettem, hogy mire is akar pontosan kilyukadni – Aztán, amikor szakítottam Hannával, kezdtem megvilágosodni. Te ott voltál velem a bajban. Vagyis… te mindig mellettem voltál. Örömben, bánatban. Ha kellett, akkor kihoztad belőlem az állatot, ha kellett velem sírtál, nevettél. – a szemébe néztem, mely ontották felém az érzelmeket, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy mire is gondol – Mindig ott voltál nekem, bármire is volt szükségem.

- Seb… - a hangom csak cincogás volt. Nem tehet most mindent tökre…

- Ada… én nem tudom, és nem is akarom titkolni mások előtt már, azt hogy mit érzek. Nem megy veled az együttlétek már érzelmek nélkül. Túlságosan fontos vagy nekem már ahhoz. – fogta meg az arcom mindkét oldalát, és megvárta, míg a szemébe néztem – Szeretlek… szeretlek Ada…

Szinte úgy ugrottam ki a karjai közül és az ágyból is. Az ablakhoz mentem, és próbáltam mély levegőket venni, hogy ne boruljak nagyon ki. Az ébredése előtt tisztáztam magamban, hogy én nem így érzek…

- Seb… - szólaltam meg a hallgatásom után – én… nem tudom, hogy mit mondhatnék. – fordultam felé, de akkor már mellettem állt.

- Mondjuk azt, ahogy érzel… - suttogta.

- Azt hiszem… Seb miért tetted ezt? – fakadtam ki – Nem jó, ahogy most vagyunk? Miért kell ezzel a szóval mindent tökre tenni?

- Én tettem tökre? – lett egyszerre mérges – Hiszen, csak bevallottam, hogy beléd szerettem!

- Igen te! Megbeszéltük, hogy ez nem szól másról, mint…

- Lehet, hogy neked nem, de nekem igenis sokkal többet jelentett pár óra légyottnál! – fakadt ki – Úristen! Hogy lehettem ilyen hülye???? Hittem neked! Hittem valahol nagyon mélyen, hogy van közös jövőnk!! Én a jövőmben csak téged láttalak!! – kiabált – De te játszottál velem! Kihasználtad az érzéseimet! Gondolom a hátam mögött jól kiröhögtél!!! – minden szavából csöpögött a gúny, a szemei szikrákat szórtak felém.

- Mindent félreértesz… - próbáltam megmagyarázni neki.

- Nem értek én félre SEMMIT!!! – tombolt már – Takarodj innen!!! Takarodj az életemből és innen is!!! Látni sem bírlak!!! Undorodom tőled!!!

- Rendben… - suttogtam, de sírás határán álltam.

Csendben öltöztem fel, és szedtem össze a cuccaimat. Az ajtóból még egyszer visszanéztem, de Ő ott ült az ágyon megtörten, és a vállai rázkódtak a hang nélküli sírástól. Akkor jöttem rá, hogy mekkora ostobaságot követtem el. Ő kitárta nekem a szívét, az életét, és én ellöktem. Ő lett volna az utolsó, akit bántani akartam volna, mégis a lehető legnagyobb sebet rajta ütöttem. Csendben csuktam be magam mögött az ajtót.

Az irodámba mentem, ahol a gépen megnyitottam a megfelelő dokumentumot, majd kinyomtattam, aláírtam és Christian irodájába mentem. Két órán keresztül próbált győzködni, hogy maradjak, de nem sikerült neki. Eldöntöttem. Az irodába visszaérve szedtem össze a személyes holmiimat. A portán leadtam a kulcsaimat, és a belépőimet. Nem köszöntem el senkitől, hiszen nem lett volna értelme. Nem akartam meggyengülni, nem akartam, hogy maradásra bírjanak. A kocsimba beszállva néztem rá utoljára a gyár épületére. Ha mást nem is, egy kérését teljesítettem… eltakarodtam az életéből…