Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy igazából, hol is kezdjem. Napok óta ülök a gép előtt, de képtelen vagyok, akár csak egy betűt is leütni. Nem jön az ihlet... azt hiszem, messze elkerül...
Lehet úgy vagyok, mint a főhősnőm, engem is beszippantott az örvény és nem találom a kiutat belőle...
Ezt a történetet már régen írtam, és úgy gondoltam, nem akarlak titeket olvasni való nélkül hagyni. Ha érdekel benneteket kiteszem a folytatását...

1. rész

Ahogy hordtam be a csomagjaimat döbbentem rá, hogy ismét csak sikerült hazatérnem. Nem is lenne ez akkor probléma, ha nem épp a munkahelyem elvesztése után történt volna mindez meg. Négy évet dolgoztam Franciaországban, és abból két évig kiváló dolgozó voltam. Mégis mennem kellett, hiszen a válság túlságosan érintette a reklámpiacot, amibe dolgoztam. A helyemre csak úgy mellékesen a főnököm unokahúgát tették… leépítés… persze…

Anya és Apa természetesen boldog volt mindettől, hogy a legidősebb lányuk hazatért. Támogattak, mellettem voltak, mikor kiderült, hogy mennem kell. Claire a kisebb húgom már alig várta, hogy újra otthon legyek, és bemutathassa végre a barátját, Marcust nekem.

Az idősebb húgom, Hanna azonban már nem volt ennyire boldog. Vele sosem voltunk közös nevezőn. Nem is értem, hogy Sebastian, miképp is maradt meg ennyi ideig mellette. Hanna olyan, mint egy apáca, szinte ki sem mozdult a szobájából, és állandóan tanult. Legalábbis Anyáék elmondása alapján.

Mindig is különböztem a húgaimtól, hiszen én már 18 évesen egy másik országban tanultam, és volt bátorságom elhelyezkedni is. Ők ketten maradtak Németországban, sőt annyira még Heppenheimtől se távolodtak el. Mind a kettejüknek van kapcsolata, nekem már lassan másfél éve nem volt senkim. Mondjuk időm se volt rá…

Ahogy csendesen pakolgattam ki a bőröndjeimből, egyszer csak Claire robbant be a szobámba.

- Mit csinálsz? – kíváncsiskodott, és azonnal levetette magát az ágyamra.

- Szerinted? – fordultam felé egy kupac ruhával a kezembe.

- Elmehetnénk este bulizni! – nézett rám kérlelően.

- Nekem egyáltalán nincs kedvem hozzá.

- De miért? Akik ott lesznek, mindenkit ismersz! És végre bemutathatom neked hivatalosan is Marcust! – csacsogott.

- Mintha nem ismerném! – forgattam meg látványosan a szemeimet.

- Jól van, na! Ülj le, mesélni akarok valamit! – telepedtem le én is mellé – Képzeld, mióta Anya megemlítette Sebastiannak, hogy hazajössz, azóta csak rólad érdeklődik. – nézett rám sejtelmesen.

- Claire… - nevettem el magam – ezt te sem gondolod komolyan…

- Most miért? Azt ne mond, hogy nem jóképű! – háborodott fel.

- Na jó, nem néz ki rosszul. – adtam meg magam.

- Ugye? – nézett rám mosolyogva – És nem csak Anyánál érdeklődik, hanem Apánál és nálam is.

- És miket érdeklődik? – tértem a lényegre.

- Hogy mikor jössz haza, mennyire viselt meg az, hogy elküldtek. És a legfontosabb… van-e valakid. – úgy ült ott Claire, mint, aki nagyon elégedett magával, hogy ezeket megosztotta velem.

- Én ezt nem értem… - zavarodtam össze.

- Mit nem értesz Zoé? – nézett úgy rám, mint aki nagyon is tisztában van a dolgokkal, csak nekem nem világos semmi – Sebastiannak, ha valaki engem kérdez, mindig is tetszettél.

- De Claire! Ő Hannával jár! – háborodtam fel.

- És akkor mi van? – gesztikulált nagyokat – A drága tesókánk úton-útfélen mindenkivel megcsalja.

- Hogy mit csinál? – háborodtam most én fel.

- Pontosan úgy van, ahogy értetted. Marcusnál is bepróbálkozott, de ő elküldte. Azóta nem nagyon engedi, hogy Sebastiannal találkozzanak, pedig előtte elválaszthatatlanok voltak.

- De hiszen… - zavarodtam teljesen össze – én nem értek már semmit. Sebastian tudja ezt?

- Ha engem kérdezel, szerintem sejti. Ha látnád őket, meg se mondanád, hogy járnak, annyira elhidegültek egymástól. Mióta Hanna megtudta, hogy hazajössz, azóta tombol…

- Tombol? De miért? Hiszen én sose bántottam őt!? – az egész dolgot kezdtem egyáltalán nem érteni.

- Hát bántani nem is maximum azzal, hogy Sebastiannak tetszel, és ez neki is feltűnt már. Múlt héten ki is dobta a srácot…

- Hogy?

- Mármint szó szerint, hogy takarodjon innen, ha csak rólad hajlandó beszélni. Mondjuk Hanna azóta volt náluk, de már semmi sem olyan, mint régen köztük. – úgy éreztem, hogy ezt a sok információt meg kell még emésztenem, amit Claire mondott.

- Tudod, az a furcsa, hogy én sosem gondoltam úgy rá, mint pasira.

- Akkor nyisd ki a szemed… - kelt fel mellőlem, és az ablakhoz sétált – mert itt van, és valószínű nem azért, hogy velem csevegjen. – vigyorgott rám kitartóan.