Száguldó örvény

15. rész

Csütörtökön PR megjelenések, interjúk, pályabejárás, megbeszélések, egyeztetések vártak a pilótákra. Álltam a szavam: Marknak egy nyugodt percet sem hagytam. Interjúról-interjúra rohant, mialatt Ciaron próbálta utolérni. Nem szeretem, ha velem bárki packázik, és azt hiszem, hogy most az ausztrál egy ideig biztosan befogja.

Nagyon sok munkám volt, szinte ki sem láttam belőle. Megint szünet jön a futam után, és minden szponzor az én nyakamat rágja egy-egy fellépés miatt. Azonban jön a teszt is, de jó lenne, ha a pilóták pihenni is tudnának. Nem egyszerű mindez, s még ott vannak a csapat ügyes-bajos dolgai is.

Este volt már, mire észbe kaptam. Sebet nagy nehezen, hatalmas rábeszéléssel, melyhez kellett Christian is, a hotelbe küldtem pihenni. Én a csapatvezetővel, és Adriannel megyek vissza. Az órámra néztem, s azonnal felugrottam a székemből, hiszen idő van, menni kell. Összekapkodtam a holmiijaimat, gyorsan átcseréltem a felsőmet, és futólépésben mentem a Home elé, ahol már a többiek engem vártak.

A kocsiban ülve gondolkodtam el a holnapi napon, hiszen akkor már megkezdődnek a szabadedzések. A szöszkének valamiért erre a hétvégére nagyon jó előérzete van, s rám is átragasztotta ezt a pozitív gondolkodást.

Ábrándozva tekingettem körbe az egyre szürkülő városon, amikor hirtelen megálltunk. Abban a pillanatban magamhoz tértem, s láttam Christian is aggódva tekinget körbe.

- A francba! – csap a kormányra az egyik sofőr.

- Baj van? – szól közbe Adrian mögöttem.

- Azt hiszem, igen. Mindenki be van kötve? – azonnal a biztonsági övhöz kapok, ami stabilan áll a tokjában. A telefonom a zsebembe zenélni kezd.

- Igen? – fogalmam sem volt ki az, azonnal a fogadást nyomtam meg.

- Merre vagytok? – hallom meg aggódó hangját.

- Azt hiszem egy dugóban állunk. – nézelődöm körbe az ablakon – Bízom benne, hogy nemsokára a hotelbe érünk és… - de nem tudtam befejezni, mert a közelben egy bomba robbant. A telefon kiesik a kezemből, ahogy a sofőr azonnal tolatásba kapcsol, és úgy száguld végig, mint egy őrült. Egy éles kanyar, és máris egy másik utcába száguldunk végig.

- ADA!!!! ADA!!! HALLASZ???? - kiabál a telefonba, de nem tudtam válaszolni, egyszerűen annyira megijedtem, és Christian is szinte az ülésre préselt, hogy védjen a testével.

- Mindenki jól van? – szól hátra a sofőr.

- Azt hiszem, igen. – válaszol suttogva mögöttünk Adrian.

A telefonom az ölemből a kocsi padlójára hullik, és ott darabokra esik szét. Utána akarok nyúlni, de a csapatvezető megelőz. Akkor veszem észre, hogy remegnek a kezeim. Christian összerakja a kis szerkentyűt, és a kezembe helyezi.

- Nem lesz semmi baj Ada. Mindjárt a hotelbe érünk. – magyarázta lágy hangon – Remélem, tudod, hogy meg kell nyugtatnod Őt. – mosolygott rám sejtelmesen.

- Kicsodát? – döbbentem meg.

- Ti mindenkit hülyének néztek, de nem vagyok vak. – nézett rám mosolyogva, majd bíztatóan megszorította a kezemet.

A hotel hátsó bejáratánál szinte úgy ugrottam ki az autóból. A holmiimat magamhoz vettem, és a lifthez futottam, hogy minél előbb Vele lehessek. Nem akartam, hogy mások is lássák a kiborulásomat, inkább csak egy ember. A lift hangos csengőszóval emlékeztetett, hogy megérkeztem a kért emeletre. Az ajtó kinyílt, s én ki akartam lépni rajta, amikor ott állt velem szemben Ő. A kezemben tartott táskákat azonnal eldobtam, és a nyakába vetettem magam. Szorosan ölelt magához… szinte az övéhez préselte a testemet.

- Ugye jól vagy? – súgta a fülembe – Ugye nincs semmi bajod? Nem sérültél meg? – záporoztak a kérdések felém, s én csak rázni tudtam a fejemet, és a pólójába temettem az arcomat.

- Seb, menjünk be a folyosóról. – szólalt meg Heikki mögöttünk.

Én azonban nem akartam elengedni, így a térdem alá nyúlt, és felemelt. Tudtam, hogy nem szabad neki emelgetni, és ezért meg fogom kapni a magamét az edzőtől, de úgy éreztem, ha elenged, ott esek össze a folyosón.

Mire magamhoz tértem a háló ajtaja kattant mögöttünk. Az ágyra ültetett, majd a homlokomra adott egy puszit, s ellépett tőlem. Azonnal a keze után kaptam.

- Engedek fürdővizet, biztos jólesne neked. – suttogta lágyan, csillogó szemekkel.

- Velem tartasz? – követtem Őt, de a hangom nem volt több cincogásnál.

- Örömmel… - nyitotta meg a csapot, majd felém fordulva azonnal megcsókolt.

A hátam a csempének ütközött, olyan hévvel falta az ajkaimat. Volt ebben a csókban valami, azon kívül, hogy ilyet még nem éreztem. Tele volt érzelemmel, és a viszontlátás öröme is… ahogy a nyelve utat tört ajkaim között, és az enyémmel táncot kezdtek… mintha üdvözölték volna egymást, hogy végre… már oly régen éreztelek…

Mind a ketten szaporán vettük a levegőt, amikor elváltunk egymástól. A kezeimet azonnal felemeltem, hogy megszabadíthasson a ruháimtól. Szó nélkül vetkőztettük egymást, de felesleges is lett volna… elég volt egymás tekintete. A szemei szinte ontották felém az érzelmeket. Aggódás, féltés, vágy, és még valami, ami az egésznek egy keretet adott. Ami még csillogóbbá tette a szemeit… de képtelen voltam megfejteni.

Végignézte, ahogy helyet foglalok a hatalmas kádban, melyben mind a ketten kényelmesen elférünk, majd Ő is követett engem. Most nem a nyögéseinktől vagy sikolyaimtól volt, hangos a lakosztály… csend telepedett ránk, s ez most mindennél többet ért.

Az érintései, a simogatásai, a csókjai, a suttogása a fülembe megnyugvással töltött el. Ahogy tekintetünk találkozott, az a valami még mindig ott volt a szemében, amire nem jöttem rá, de a szívem nagyokat dobbant. Mintha nem akarna elférni a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy még sosem voltam ennyire nyugodt, és békés, mint most.

Nem oly régen egy bomba robbant valahol abban az utcában, ahol mi tartózkodtunk, s akkor azt hittem, hogy ki fogok borulni… mégse így lett. Vele fekszem a kádban, békében, nyugalomban, a mi kis - mások kíváncsi szeme elől elrejtett - világunkban, s úgy érezem, hogy sosem voltam még ilyen boldog.

Eldöntöttem, hogy bárhogy is végződjön Bahrein az időmérő, a futam, a tervezett pihenőnk alatt, el fogom mondani neki az igazat. Képtelen vagyok tovább húzni… egyszerűen nem megy…