Sorsfordító találkozás

21. rész

Csukott szemekkel élveztem a napsugarak melegét, mialatt egy kéz nagyon finoman simogatta a kezemet és az arcomat.

- Sosem volt még ilyen fantasztikus nyárban részem…- suttogtam, mire a simogatás egy pillanat alatt megállt. Azonnal kinyitottam a szemeimet.

- Örülök neki, hogy így érzed. – nézett engem, mialatt a könyökére támaszkodva feküdt a pokrócon mellettem.

- Fogalmam sincs róla, hogy mivel érdemelhettem ki azt a kiváltságot, hogy megismerhettelek. – a hangom nem volt több suttogásnál.

- Ellie… - érintette meg az arcomat – Fantasztikus lány vagy, mindez, nekem megtiszteltetés.

- Melletted úgy érzem, hogy életem ér valamit, hogy én is lehetek fontos valakinek. – osztottam meg vele lelkem féltett titkait.

- Kicsikém… - helyezkedett szorosan mellém, majd átölelt.

- Darabjaiból szedted össze az életemet, és engem is. Bárhogy is alakul, ezért örök életemre hálás leszek neked. – fektettem a kezemet a mellkasára, pontosan a szíve fölé.

- Nem kell semmiért sem hálásnak lenned. – ült fel azonnal, én is ezt tettem – Nem akarom, hogy csak e miatt legyél velem. – bökte ki, nekem háttal.

- Nem e miatt akarok… - érintem meg a hátát félénken – Egész eddigi életem alatt senki sem fordult még akkora szeretettel felém, mint te. Senkit sem érdekelt, mi van velem, hogy vagyok, nem fáj-e valamim. Senki sem akarta tudni a belső gondolataimat, érzéseimet. Senki sem akart velem lenni… csak te. – zúdultak belőlem a szavak, mialatt a szemébe néztem.

- Ellie… - szorosan magához húzott, majd az arcomra kaptam egy nagyon finom puszit, de az ajka nem állt meg csak a nyakhajlatomnál. Ott mélyen beszívta a levegőt, s magához húzott, szorosan.

Könnyek kezdték ellepni a szemeimet. Oly csodálatos volt ez a pillanat… habár minden pillanat az, amit ezzel a fantasztikus férfival tölthetek. Engedett a szorításon, majd a szemeimbe nézett, a keze, az arcomra siklott.

- Nekem minden új… ilyenbe még sosem volt részem. Fogalmam sincs, mit teszek helyesen, és mit nem. – magyaráztam neki nem kis zavarral.

- Minden így van jól, ahogy van. Nem csinálsz semmit sem rosszul… - biztatott csillogó szemekkel, rekedt hangon.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked… én még ebbe nagyon kezdő vagyok. – pirultam el teljesen, mire Ő elmosolyodott, és a homlokunkat összeérintette.

- Akkor majd én leszek a tanító mestered. – vigyorgott – Ígérem, türelmes leszek, és nem fogok semmit sem siettetni, csak amire készen állsz…

***

Este Melanietól jöttem ki, s mentem a szobámba, amikor összefutottam vele a folyosón. Épp a fürdőből jött ki, a derekára egy törölköző volt kötve. Valószínűleg zuhanyozott. A levegő a tüdőmbe rekedt, ahogy a szemem végigkúszott a kidolgozott felsőtesten. Az arcom egy érett paradicsomra emlékeztethette, hiszen egy félmosolyt villantott, amitől majdnem ott estem össze. Egy lépést tett felém, majd a homlokomra kaptam egy nagyon finom puszit, és a szobájába lépett be. Szinte futottam az enyémbe, s csak bízhattam abban, hogy nem volt ennek a kis közjátéknak szemtanúja…

Mikor kellőképpen lenyugodtam, én is elvégeztem fürdőbeli teendőimet, majd a szobámba vonultam vissza. Legszívesebben Vele lettem volna, de nem akartam, hogy úgy érezze, folyamatosan a nyakán lógok. Így az ágyamon helyezkedtem el kényelmesen, majd Meltől kapott könyvet a kezembe véve olvasni kezdtem.

Ahogy belemerültem a könyvbe, a hideg kezdett futkosni a hátamon. Úgy éreztem némely sora szinte rólam… rólunk szól… Én most beléd tudnék szeretni, és mindenemet neked adnám. (…)Köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek. Azért jöttem a világra, hogy átéljem mindazt, amit átéltem.(…) hogy találkozzam Veled, hogy fölmásszunk erre a dombra, és hogy a lelkedbe vésd arcom emlékét. Egyedül ezért jöttem a világra: hogy visszatereljelek, az útra, ahonnan letértél… és ne akard, hogy úgy érezzem, hogy felesleges volt az életem…

A torkomat a sírás szorította, becsuktam a könyvet, nem akartam tovább olvasni, hiszen felzaklattak a sorok. A lelkem mélyén átkoztam magam, amiért szinte feltárulkoztam ma előtte, ugyanakkor egy kis hang folyamatosan azt szajkózta, igenis megérdemli, hogy nyílt, és őszinte legyek vele. Halk kopogás szakította meg a gondolatmenetemet.

- Szia… - lép be hozzám Ő, majd maga után be is csukja azt.

- Szia. Mi járatban? – látványára a szívem nagyot dobbant, a gyomrom pedig mindebbe beleremegett.

- Meg akartam kérdezni, hogy mit csinálsz… hátha van kedved megnézni velem egy filmet. De látom, olvasol, én akkor…

- Már befejeztem. – tettem az éjjeli szekrényre, de láttam, megakadt a címen a szeme. Nagy szemekkel nézett rám. – Meltől kaptam. – rántottam meg a vállaimat.

- Van érzéke az érdekes című könyvekhez. – húzta el a száját – Legalább jó? – fogja meg és nézegetni kezdte a borítóját.

- Elég mély értelmű, azt hiszem…

- Nem nagyon vagyok oda a könyvekért…

- Hidd el, én se vagyok egy nagy könyvmoly…

A filmet már nála kezdtük el nézni, hiszen mégiscsak kényelmesebb volt egy francia ágyon, mint nálam, azon a kis aprón. Mondjuk az én szobámba még tévé sem volt, de nekem egyáltalán nem okozott csalódást a hiánya. Egy évben nem szoktam annyit nézni, mint most, mióta itt vagyok.

Ő választott, nekem mindegy volt, mit is nézünk, csak vele legyek… mellette… érezzem a közelségét. Vígjátékra esett a választás, vagyis az én gondolataim közben szinte szálltak. Nem vallottam volna be soha, senkinek, hogy igazából fogalmam sem volt róla, mit is nézünk pontosan. Nevettem, amikor Ő, kuncogtam, amikor Ő… azonban sokkal jobban lekötött szobájának a tanulmányozása. Az egész olyan volt, mint Ő. Mindenféle sallang és nagyzolásmentes. Képek voltak a falon, még a gokartos időkből, a családról, kupák gondosan elrendezve egy üvegvitrinben. Egy íróasztal a sarokban tele mindenféle technikai kütyüvel, s ami a legmegdöbbentőbb volt, a rend.

Heikke nem is oly rég megosztotta velem, hogy Sebastian volt az egyetlen gyereke a négy közül, aki után szinte sosem kellett pakolni. Nem hagyott kupit maga után. Merengésem közepette azt vettem észre, hogy a tévé kikapcsolódott…

- Miért nem szóltál, hogy nem érdekel a film? – nem volt vádló a hangja, haragot sem lehetett felfedezni benne, csupán kíváncsiságot.

- Én… - kezdtem zavartan.

- Úgy látom, hogy a szoba berendezése sokkal jobban lekötött. – fordul felém teljes testtel, mialatt végigsimított a vállamon.

- Olyan ez a szoba, mint te. – böktem ki nagy nehezen.

- És ez így tetszik?

- Igen… - hajtottam le a fejemet – nagyon is.

A szemem sarkából láttam, hogy felém mozdult, de én nem akartam semmit sem tenni, hogy megakadályozzam ebben. A csupasz vállamra hajolt, majd egy nagyon óvatos puszit lehelt rá. Majd egy újabbat a trikóm szegélye mellé. A levegőm a tüdőmben rekedt, mégis… a bőröm szinte lángolt, ahol Ő hozzáért.

- Maradj velem… kérlek.- suttogta a fülembe karcos hangon…

***

Sziasztok!

Tisztában vagyok vele, hogy nem mostanában volt rész, de nem akarok magyarázkodni az okot illetően. Őszintén megvallva kicsit összecsaptak a  fejem felett a hullámok, de igyekszem...

A részben van egy idézet egy könyvből. Kíváncsi vagyok ki ismeri fel? Könyvimádók előnyben! :)

Bízom benne, hogy azért kapok pár kommentet, s nem vesződöm hiába...

Csóközön: szabus