Vágyaink boldogsága

9. rész

Pokolian dühös voltam Rá. Megbeszéltük, hogy nem beszél senki semmit a malajziai esetről. Ő mégsem tudja befogni. Én tartsam vissza Markot a sajtótól, próbáljam meg minél hamarabb és leghatékonyabban elsimítani a nézeteltéréseket, Ő meg erre azt merészeli mondani, hogy nem bánta meg az esetet.

Úgy közlekedtem át az egész Homeon, mint egy dúvad, s egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy a csapattagok furcsán tekintenek rám. Sokkal jobban lekötött az, hogy ne verjek be neki egy jobb horgot.

Kopogás nélkül nyitottam be a számomra nagyon is ismerős kis helyiségbe, s egy eléggé megszeppent, mindössze egy szürke bokszert viselő világbajnokkal néztem farkasszemet. A látvány miatt egy pillanatra el kellett gondolkodom, hogy valójában miért is jöttem el hozzá. Ahogy újra eljutott mindez az agyamig, megint nagyon bosszús lettem.

- Hogy merészelted a sajtónak azt mondani, hogy nem bántad meg a Multi 21-et? – mély levegőket vettem, hogy ne ordítsak vele, hiszen majd szétvetett a düh.

- Hát talán azért, mert így is gondolom? – vette elő a szép nézését.

- Nem etetsz meg a kék szemeiddel Vettel, most nagyon kihúztad a gyufát!

- Ö… nem csuknád be az ajtót? Azért én mégse vagyok teljesen felöltözve. – vette fel az arca egyre jobban a paradicsom színét.

- Leszarom, hogy nyitva van az ajtó, és remélem, hogy mindenki hallja!

- Annie… - vett egy mély levegőt, majd az ajtóhoz ment és becsukta – Mark ugyanezt már megtette, ezt te is nagyon jól tudod. Hányszor volt az, hogy a csapat felszólította, hogy segítsen nekem a világbajnokságban, de ő ezt megtagadta. Mégsem volt semmi az egészből!

- Te is tudod, hogy itt te vagy a cuki srác.

- De nem vagyok az! Sosem voltam az, mégis ennek lettem beállítva, s most én vagyok a rossz fiú, mert egyszer, mondom egyszer ártottam Marknak szánt szándékkal! – hergelte fel magát – Ő hányszor tette meg velem?

- Nekem nem kell felvilágosítást tartanod, mindegyiknél ott voltam! – vágtam vissza – Csak arra nem jössz rá, hogy ezekkel a kirohanásaiddal nem csak magadnak és a csapatnak ártasz, hanem nekem csinálsz nagyon sok plusz munkát, és idegeskedést! – kinyitottam az ajtót, majd magam után jó hangosan becsaptam.

***

A fejfájásom estére már verdeste az elviselhetetlen kategóriát. Hiába vettem nyugtató fürdőt, ittam eleget, vettem be egy gyógyszert, úgy éreztem, hogy nem segít semmi. Az ágyamon feküdtem, s éppen a halántékomat masszíroztam, amikor halkan kopogtak az ajtómon. Egykedvűen keltem fel, hogy kinyissam azt, a nem várt látogatómnak.

- Szia – köszöntött félszegen – békejobbot jöttem nyújtani. – vett elő a háta mögül egy tábla csokit, a kedvencemet.

- Gyere be. – sóhajtottam nagyot, majd hagytam, hogy bejöjjön.

- Nagyon sajnálom a történteket. – kezdte – Nem akarom, és nem is tudom már visszacsinálni. Nagyon sajnálom, hogy a tetteimmel munkát és bosszúságokat okoztam, főleg neked.

- Már nem számít. – vettem egy mély lélegzetet, majd az ágyra ültem és ismét masszírozni kezdtem a halántékomat.

- Mi a baj? – guggolt le elém, s a kezeit a combjaimra fektette.

- Borzasztóan fáj a fejem… - ahogy rá emeltem a pillantásomat az aggódás már észrevehető volt a szemeiben.

- Vettél be valamit? – fektette a tenyerét a homlokomra.

- Igen. Nem vagyok lázas.

- Fürdő?

- Megvolt.

- Ittál ma eleget? Meleg van kinn…

- Direkt figyeltem rá. A doki azt mondta, hogy valószínűleg idegi alapon van. – magyaráztam neki.

- Miattam van, a francba! Hogy lehettem ilyen ostoba!

- Nem számít. – legyintettem, majd felfeküdtem az ágyra, azonnal mellém telepedett.

- Mit tudok tenni, hogy könnyebb legyen neked?

- Velem maradsz? – néztem aggódó kék szemeibe.

- Csak miattad vagyok itt… hibáztam, tudom… de most vigyázni akarok rád…

***

Másnap arra ébredtem, hogy a nap a szemembe süt. Hunyorogva nyitogattam őket, miközben éreztem, hogy teljesen hozzápréselődöm hátulról egy testhez. Azonnal beugrottak a tegnap este történései. A fejfájásom már sehol nem volt, így ebből a szempontból már nyugodtabb voltam.

Sebastianra terelődtek a gondolataim. Tisztában voltam vele, hogy neki pokoli nehéz lehet, hiszen most kitört abból a ketrecből, amit a sajtó szinte béklyóként húzott rá. A kis kedvenc ellenszegült a csapatának. Eszmefuttatásomat megszakította a rezgő telefonom az éjjeli szekrényem. Kiszabadítottam magam a karok közül, s a kezembe véve a készüléket nyitottam mag az üzenetet. „10-kor megbeszélés a pályán. Keresd meg addig Sebastiant. C.H.”

Abban a pillanatban esett le, hogy senkivel sem közölte a szöszke, hogy hol lesz, és hol tölti az éjszakát. Gyorsan gépeltem be a választ. „Rendben van, Mind a ketten ott leszünk. A.W.”

Az első gondolatom az volt, hogyan tűnhetett el úgy, hogy senki sem tudja, merre van. Mert az, hogy együtt aludtunk, ahhoz senkinek semmi köze sincsen. Na, jó, maximum Heikki fog nagyon csúnyán rám nézni, amiért a pilóta nem pihente ki magát megfelelően. Majd szervezek neki meg Miának valami jó kis programot és akkor talán majd megenyhül.

Megfordultam az ölelésében, s még az alvó arcát figyeltem. A szemei körül már meg lehetett figyelni egy-két apró kis ráncot, az arca azonban mégis nyugodtságot tükrözött. Oly jó érzés volt a lelkemnek, hogy végre visszakaptam. A fájdalom, amit az Ő hiánya okozott, mára már sehol sem volt.

Azonban nem tudtam, miképp is végződött a Hannával való beszélgetése, azonban az, ahogy magába burkolózott valószínűsíthető kapcsolatuk alakulása. Nem értettem a lányt… hogy lehetett ehhez mersze? Így beleavatkozni két ember életébe, s mindehhez jogot formálni! A kezemet az arcára fektettem, és simogatni kezdtem, hogy szép nyugodt legyen az ébredése.

- Seb… ébresztő… - suttogtam.

- Annie… - bújt bele a nyakhajlatomba.

- Itt vagyok, de fel kellene kelnünk, mert 10-kor megbeszélés lesz.

- Nem is igaz, én nem tudok róla… - motyogta még mindig hozzám bújva.

- Christian most írta meg, és azt is, hogy kerítselek elő. – folytattam tovább nyugodt hangon.

- Akkor ez a művelet tovább tart, így még tudunk pihenni. – ölelt át teljesen, így megéreztem, hogy egy pólót, és egy bokszert visel mindössze.

- Írtam neki vissza, hogy mind a ketten ott leszünk.

- Ahh… akkor nincs mese, fel kell kelnünk, igaz? – fordul a hátára, s engem is húz magával.

- De fel ám, ha még reggelizni is akarsz, mert én igen, sőt ma szabadedzések is lesznek. – pattanok ki mellőle, majd a ruháimat kezdem összeszedni.

- Hozzá tudnék szokni ehhez a látványhoz. – meglepetten fordulok meg, míg Ő ott ül az ágyon, s látványosan egy féloldalas mosollyal engem bámul. Érzem, ahogy az arcom minderre bizseregni kezdett.

- Igyekezz Vettel, különben itt hagylak. – dobtam oda a pulcsiját, miközben a gatyámat rángattam magamra.

Gyorsan elkészültünk, majd Ő a szobájába ment, ahogy összeszedje a holmiját, de megegyeztünk, hogy a hallban találkozunk. Ahogy leértem, ők Heikkivel már ott vártak rám. Megegyeztünk, hogy a Homeba eszünk, így célnak vettük a pályát…