Remény a boldogságra 19. fejezet

Tudom, hogy sokáig nem voltam, és nagyon sajnálom, de megpróbállak majd valahogy kárpótolni benneteket...ígérem...

- Hogy micsoda??? – lepődött meg teljesen, és vette kezébe az újságot. Szemeivel gyorsan átfutotta, s rám nézett. – Ez nem az, aminek látszik…
- Ó hogyne… én meg Piroska vagyok, vagy inkább a gonosz Boszorka. Igazán jöhetnél valami eredetibb dumával. – vágtam vissza azonnal.
- De Bella te ezt most nagyon félreérted… - próbálkozott megint.
- És honnét veszed azt, hogy mindez engem érdekel is?
- Bella nem azért utaztam ennyit, és kerestelek napok óta, hogy veszekedjünk… - nézett rám lágyan.
- Hanem akkor miért jöttél? – néztem rá mérgesen.
- Hogy tisztázni tudjuk a dolgokat…
- Tudom, el akarod mondani, hogy újra együtt vagytok Hannával, és minden szép és jó köztetek… - fordultam el tőle, mert nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak nekem a saját szavaim.
- Dehogyis!!!! – szakadt el nála az utolsó cérnaszál is. – Eszem ágában sincs újra együtt lenni azzal a libával. Ez a kép is akkor készült, amikor megkértem, hogy szedje össze nálunk a holmiait végre! – mutatott az újságra.
- Te akkor nem is… vagyis ti akkor most nem is... ??? – néztem rá zavarodottan.
- Szerinted utaztam volna ennyit, és kutatok utánad, csak azért, hogy elmondjam, hogy újra együtt vagyok vele??? Ezt te sem gondolhatod komolyan… Bella… - nézett mélyen a szemembe.
Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora egy idióta vagyok, és bolondot csináltam magamból előtte. Leroskadtam a fotelbe, és az arcomat a kezeimbe temettem.
- Most biztos azt hiszed, hogy egy hisztis liba vagyok. – csüggedtem el teljesen.
- Dehogy gondolom ezt! – guggolt le elém, és megfogta a kezeimet, és elvette az arcomtól, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bella nézz rám… - kérte lágyan.
- Nem akarok… szégyellem magam, amiért így viselkedtem veled. – szomorodtam el.
- Oké. – állt fel előttem. Nem mertem rá nézni, mert így is közel álltam a síráshoz, de akkor meg biztos nem tudtam volna megállni. A következő pillanatban már a levegőben találtam magam, vagyis Seb karjaiban…
- Ha hegy nem megy Mohamedhez, neki kell mennie a hegyhez… - nézett rám a pimasz mosolyával, s leült velem az egyik fotelba. – Sajnálok mindent Bella… - nézett rám.
- Én is Seb… hidd el én is… - bújtam hozzá, s tudtam, hogy még nem tisztáztunk mindent de jó úton járunk…