Otthon, édes otthon

14. rész

A gépen, az ablakon nézegettem ki, s a felhőket bámultam. Sebastian mellettem ült fülében a zene szólt, míg Ő csukott szemmel pihent. Nem tudtam lebeszélni róla, hogy ne az első osztályon utazzunk, de hajthatatlan volt. Tudtam, hogy neki ez itt kényelmesebb, hiszen nem rohamozzák meg a rajongók, és tud egy kicsit pihenni is.

Fél órája utazhattunk, amikor azt vettem észre, hogy a kettőnk közti karfát felhajtotta, és kényelmesen elhelyezkedett. Oldalra döntötte a fejét, megfogta a kezemet, s összefűzte az ujjainkat. Az odakészített pokróccal betakartam, s nem bírtam ki, hogy egy óvatos puszit ne adjak az arcára. Elmosolyodott, majd aludt tovább.

A repülőtéren egy fehér kocsi várt minket. Nagyon szép kis járgány volt, s ahogy elhaladtam az oldala mellett tűnt fel, hogy rajta van a „Vettel” név. A lakásig vezető úton mesélte el, hogy Ő is segített az autó tervezésében, és mindezt tavaly a frankfurti autóshéten mutatták be. A kocsi tényleg gyönyörű volt, és nagyon kényelmes, s mindezt meg is osztottam vele. Láthatóan tetszett neki, hogy ennyire lelkes vagyok egy olyan dolog iránt, amiben az Ő keze is benne van.

Én, a lakást egyáltalán nem úgy képzeltem, ahogy azt Sebastian. Egy nagyon szép ház előtt állt meg, majd a kesztyűtartóból kivette a kapunyitót, s az udvaron leparkolt. Kiszállt a kocsiból, de én még mindig csak nagyokat pislogtam, majd követtem a példáját.

- Nem azt mondtad, hogy lakásod van? – mentem oda mellé a csomagtartóhoz.

- Ja, nem nagy szám – rántotta meg a vállát – csak már nem bírtam elviselni a gyárat. Miért lakást mondtam? – vigyorgott rám pimaszul, majd a két nagyobb bőröndöt megfogta és besétált a házba. A kicsit megfogtam, és én is követtem Őt.

Az ajtón belépve, döbbenetemben majdnem elejtettem a csomagokat. Már az előtér is gyönyörű volt, s amikor nappaliba értem, emlékeztetnem kellett magam, hogy csukjam be a számat.

- Ez gyönyörű… - találtam meg a hangomat. A szemeim itták a ház látványát. Nem is ház, otthon. Minden négyzetmétere gondosan be volt rendezve, és nem modern bútorokkal, nem hivalkodóan.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. – mosolygott rám pimaszul – Felvittem a bőröndödet az egyik szobába. Add ide ezt – vette ki a kezemből a bőröndöt – körbevezetlek odafenn. - a lépcsőn szőnyeg, a korlát nagyon szépen kimunkált fából. A kezemet végighúztam rajta. Egyszerűen tökéletes volt. Odafenn egy folyosó volt ajtókkal - A szemben lévő szoba az enyém. – mutatott a folyosó végén lévő ajtóra – És ez a tiéd. – mutatott a közvetlenül mellette lévő ajtóra. Lenyomta a kilincset, és benyitott. A levegő a tüdőmben rekedt, amikor szembesültem a világos lila falakkal, és a hozzá tökéletesen passzoló ágytakaróval. A függönyök sötétbarnák, csakúgy, mint a padló. – Ez pedig itt a fürdő. – nyitott be oda is. Egy nagy kád volt középen, zuhanyzóval. Elszégyelltem magam.

- Én ezt nem fogadhatom el… - motyogtam zavartan.

- Hogy? – fordult felém.

- Ez már visszaélés a vendégszereteteddel. Seb én… ez nem tisztességes. Én nem tudok neked semmit adni cserébe. Én ezt nem fogadhatom el. – próbáltam meg összefüggően beszélni. Azonnal odalépett hozzám, és két kezébe fogta az arcomat.

- Zoé… - suttogta lágyan, amitől éreztem, hogy a térdeim megrogynak – Azt hittem, hogy tisztáztuk mindezt tegnap. Aggódnék érted… és amúgy sem engedném, hogy máshol lakj… - suttogta ugyanolyan lágyan, s a szemei csillogtak, ahogy rám nézett.

- Megint elkápráztatsz… - nevettem zavartan, mire Ő azonnal magához vont.

- Egész idő alatt azon idegeskednék, hogy jól vagy-e… - súgta a fülembe, mire én is átöleltem Őt.

Este eldöntöttem, hogy vacsorát készítek, megpróbálom viszonozni a gondoskodását. Valahogy meg sem lepődtem, amikor a hűtőt a konyhában tele találtam. Épp csak előpakoltam, amikor csengettek. Seb odafenn volt, így az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam azt, egy barnahajú sráccal néztem szembe.

- Hello. – köszönt zavartan – Seb itthon van?

- Szia. Igen, gyere csak be. – invitáltam be – Zoé vagyok. – nyújtottam felé a kezem, mire ő elmosolyodott, és elfogadta.

- Én Heikki vagyok, Seb edzője. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, sokat hallottam már rólad. – vigyorgott.

- Igen? – mosolyodtam én is el.

- Hello Heikki. – robogott le a lépcsőn Ő – Látom megismerkedtetek. – vigyorgott ránk, de a keze a hátamon pihent meg.

- Igen. – válaszoltam én is mosolyogva – Maradsz vacsorára?

- Hogyne maradna! – válaszolt mellettem a szőkeség – Addig is megbeszéljük a hetet, ugye? – fordult az edzője felé.

A fiúk a nappaliba mentek, és én így zavartalanul tudtam a vacsorára összpontosítani. Ahogy elkészült meg is terítettem. Nagy örömmel néztem, ahogy mind a ketten jóízűen falatoztak. Boldogan, mégis fáradtan dőltem be este az ágyba.