Vágyaink boldogsága

8. rész

Képtelen voltam felfogni, ami történt, így nem láttam más választást, csak azt, hogy utánanézzek a dolognak. Még aznap este gépre ültem, hogy a végére járjak ennek az egész cirkusznak. Az agyamba rengeteg elmélet cikázott végig, de sosem értettem meg, azt, hogy ’Miért?’. Miért tette ezt?

A bejárati ajtót csuktam be magam után, s tudtam, hogy itthon van, hiszen már kintről láttam a fényeket a házban. Nem is kellett sokat keresnem őt, ott ült a nappali kanapéját, s egy újságot lapozgatatott.

- Szia Hanna. –szólaltam meg nyugodt hangon.

- Sebastian? – lepődött meg – Te itt? Mi történt? Mit csinálsz itt? – záporoztak a kérdések felém.

- Beszélnünk kell. – mondtam ki határozottan.

- Történt valami?

- Igen. Annie visszajött. – néztem az arcát, ami a meglepődésből, rémületté változott, de pillanatok alatt rendezte a vonásait.

- Ezért jöttél haza?

- Hanna, őszinte leszek. – kezdtem és próbáltam nagyon nyugodt maradni – Csak egyszer kérdezem meg, és szeretném, ha az igazat mondanád.

- Sebastian, megijesztesz. – fogta meg a kezemet, de nem láttam rajta semmilyen félelmet.

- Ha nem csináltál semmit, akkor nincs okod rá.

- Kérdezz csak… - válaszolja vékony hangon.

- Tettél bármit az email fiókommal és a telefonos szerződéssel? – egy szuszra mondtam ki, hiszen annyira forrt bennem az indulat.

- Én? – lepődött meg – Nem értem miért kérdezel ilyesmit… – fordult el tőlem.

- Akkor nincs hozzá közöd?

- Persze, hogy nincs. Hát nem hiszel nekem? – csüng újra rajtam.

- Beszéltem a telefontársasággal ők nem ezt mondták nekem. – kezdtem könyörtelenül – Tájékoztattak, hogy te a nyár folyamán bementél hozzájuk, és módosítottál egy-két dolgot a közös szerződésünkön. Folytassam, vagy már emlékszel? – köptem szinte a szavakat.

- Én ezt az egészet kettőnkért tettem! – kezd el kiabálni – Állandóan rajtad lógott tennem kellett valamit!

- És az volt a legmegfelelőbb lépés, hogy egyszerűen egy másik telefonra, ami történetesen a te neveden van, átirányítattad a hívásaimat Annie felé, és viszont? Komolyan kettőnkért tetted??

- Elegem volt abból a libából! – ordítozott – Folyamatosan rajtad csüngött, és mindenki őt ajnározta, pedig nem is egy nagy szám. Te meg… Annie így, Annie úgy… komolyan, mintha vele éltél volna egy kapcsolatban nem velem. – gúnyolódott, nem sok hiányzott, hogy teljesen el nem boruljon az agyam.

- Ne kevered Őt bele semmibe, és főként ne merj így beszélni Róla!

- Látom visszatért, ismét behálózott, és teletömte az agyadat mindenféle hazugsággal rólam, igaz??  - ordított magából teljesen kifordulva.

- Nem - válaszoltam nyugodt hangon – semmi ilyesmiről nincsen szó. Azonban ha lehet veled normálisan beszélni, akkor még elmesélek egy történetet.

- Hallgatlak. – ült le a kanapéra durcás arckifejezéssel.

- Beszéltem a gyárban lévő informatikusokkal is, hiszen emailekben sem tudtunk kapcsolatot tartani Annievel, hát nem érdekes? – tettem fel a kérdést neki nem kevés iróniával – Ott egy fél napos munka következtében derítették ki, hogy valamilyen módon megbuherálták a fiókomat. Hát nem érdekes? Még most sem emlékszel semmire?

- Sebastian én… hidd el, én, mindent…

- Ne merd azt mondani, hogy kettőnkért tetted, mert nem tudom, mit csinálok!!! – ordítottam - A fiúk azt mondták, hogy az egymásnak küldött emailek is a te fiókodra lettek irányítva! A tiedre! Ehhez nem volt jogod Hanna, érted NEM VOLT JOGOD!!!

- De igen volt! – kelt fel és farkasszemet nézett velem – Látod a kezemen ezt a gyűrűt, amit tőled kaptam? Na pont ez jogosított fel, hogy megóvjam a kettőnk életét ettől a nőtől!

- Micsoda? – halkul el a hangom egyszerre – Nem vagy a feleségem… és ha az lennél, sem lenne ilyesmihez jogod a megkérdezésem nélkül.

- De egy nap az leszek, hiszen megkértél rá! – vágott vissza kiabálva.

- Nem!!! – csattan a hangom és abban a pillanatban tágra nyílt szemekkel nézett rám – Nem leszel az, ebben biztos lehetsz!!!

- Micsoda? – suttogta.

- Igen! Pakolj össze, és menj el! Vigyél, amit akarsz, nem érdekel, csak tűnj el az életemből!

- Látom célba ért, és bármit elhiszel annak a libának, engem pedig semmibe veszel! – kiabált, miközben a szemei szinte vérben úsztak.

- Mindig is igaza volt veled kapcsolatban, de én nem akartam minderről tudomást venni… - sóhajtottam egy nagyot keserűen.

- Ha nagyon tudni akarod, élveztem a helyzetet. Láttam, hogy szenvedsz azért a libáért, és vele kapcsolatban bármit el is hittél nekem. – vigyorgott, mint egy őrült – Még arra is képes voltam a cél miatt, hogy lefeküdjek a cégünk informatikusával…

***

Két napja szinte ki sem mozdultam a gyárban lévő szobámból, még Heikki sem tud rám hatni, hogy menjünk le edzeni. Fürdök a jómagam által kreált mocsaramban, és folyamatosan a történteken rágom magam. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy mikor csúszhatott minden ki a kezeim közül, s én mindezt miért is nem vettem észre. Hiszen folyamatosan Annie ellen beszélt… miért nem tűnt fel mindez? Ostoba voltam, és vak. Nem akartam semmiről tudomást venni, és elvakított a bánat, ami Annie elvesztése okozott.

Hiába próbált Melanie a lelkemre beszélni, hogy vegyem fel Annievel a kapcsolatot, én akkor már hajthatatlan voltam. Hiszen nem válaszolt egy üzenetemre, és az emaileimre. Még a születésnapomkor és karácsonykor sem. Közben pedig Ő nem is tehetett semmiről, hiszen ugyanezeket gondolta rólam. Azt hihette, hogy cserbenhagytam, pedig sose tennék ilyet vele. Többet nem! Egyszer már majdnem elveszítettem többet ez nem fordulhat elő. Mégis… majdnem megint megtörtént…

Hannával kapcsolatban is rájöttem, ez közöttünk nem működik, hiszen a bennem lévő érzelmek és érzések már régen kihűltek. Már régesrég nem érzem azt, hogy bennem ő bármit is megmozgatna, mint ahogy egy férfiban azt kellene. Könnyű volt nekem is mindez, hiszen ott volt a háttérben így bármikor számíthattam rá… most már rájöttem, hogy nekem volt ez az egész kapcsolat csak kényelmes…

Gondolataim kavalkádja közben egyszer csak kopogás nélkül valaki szinte berontott a szobámba. Már majdnem szitkok áradatát küldtem az elkövetőre, amikor észrevettem, hogy kis is áll ott.

- Mond csak Vettel, meddig akarsz itt gubbasztani?? – csattan azonnal rám.

- Most jó így. – veszek egy mély levegőt továbbra is az ágyon fekve.

- Kínába ki fogja vezetni a kocsidat? – néz rám nagyon csúnyán.

- Miről beszélsz? – zavarodtam meg.

- Holnap hajnalban indulunk, már ha jönni akarsz… - vette oda, majd kivonult a szobámból.

Ennyire elment az idő, hogy máris indulni kell? Éppen az ágyamról keltem fel, amikor ismét nyílt az ajtó, s visszajött Ő, egy nagy mosollyal az arcán.

- Na, végre, hogy felkeltél. Már aggódtam érted. – jött oda, és ölelt át. Nem voltam rest, azonnal én is a karomba vontam Őt.

- Jól vagyok. – suttogtam a fülébe.

- Nem hiszek neked – nézett a szemembe – de megpróbálom elhinni, okés? – mosolygott – Segítsek pakolni?

- Az jó lenne. – húzom el a számat, mire egy kacagás hagyja el az ajkait.

- Rendben, de fürödj és borotválkozz meg, mert a végén a kínaiak nem is fognak felismerni. – kötözködik velem mosolyogva.

- Velem tartasz? – fordultam felé a szekrényem mellől egy kaján vigyorral.

- Pakoljak össze helyetted, és még a hátadat is mossam meg? – néz rám szende mosollyal.

- Én benne lennék.

- Azt elhiszem… - adott egy puszit az arcomra – de most nyomás, addig én pakolok, mert még nekem is össze kell, és most nincs ennyi mindenre időnk…

***

Sziasztok!

2014 első bejegyzése! 

Köszönöm szépen a biztató kommenteket, és azt is, hogy aggódtatok értem. Jelentem már egy ideje itthon vagyok, és végre egészségesen.

Új év, új bejegyzés, csak a történet a régi. Lehet, hogy mostanában csak ebből lesz rész, mert most ez van a gondolataim között terítéken, de már majdnem kész Az otthon melege befejező része is.

Csóközön: szabus