Sorsfordító találkozás

22. rész

A legszebb ébredésben volt részem, azt hiszem mikor kinyitottam a szemeimet. A hátamon feküdtem, és Ő szorosan hozzám bújva aludt, a nyakhajlatomba szinte belebújva. A lábaink összegabalyodva voltak, s az arcomra egy széles mosoly került, ahogy ráébredtem, hogy ez a csodálatos férfi akar engem… tényleg akar… Nekem szükségem van rá, hogy létezni tudjak ezen a földön, erre már régen rájöttem. Olyan nekem, mint szomjazónak a pohár víz, növénynek az éltető napfény…

Az egyik kezem az övével volt összefűzve, így a másik szabaddal végigsimítottam az arcán, a nyakán, le egészen a válláig. Megpróbáltam nem csak a szemeimmel, hanem a kezemmel is feltérképezni Őt. Próbálkoztam mindezt úgy tenni, hogy lehetőleg ne ébresszem fel, hiszen az arcán lévő apró mosolyból arra engedtem következtetni, valószínűleg szép álma lehet.

Az ujjaim között gyengéden megtapintottam puha, selymes haját. Az orromat is bátortalanul hozzáérintettem, s beleszagoltam. Nem a tusfürdő, vagy sampon illatát éreztem, hanem az övét, mely a lelkem megnyugvásának tökéletes illata volt. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani, de számomra a legeszményibb eszencia.

Kezem bátortalanul siklott tovább a füle mögötti kis részen, mikor megmozdult. Azonnal ledermedtem. Egyenletes légzése, és szemeinek mozdulatlanságából arra jutottam, hogy még továbbra is űzhetem reggeli kis tevékenységemet. A kezem folytatta útját, hiszen még annyi felfedezni való várt rám…

Ahogy arccsontján siklott végig az ujjam eszembe jutott, hogy mennyire is tapasztalatlan vagyok mellette, hiszen nekem ilyesmibe nem volt még részem. Nem akartam neki, sem csalódást, sem pedig fájdalmat okozni bátortalanságommal, és tájékozatlanságommal. Valójában arról sincs fogalmam milyen a szerelem, milyen egy férfi és egy nő igaz szerelme. Milyen kapcsolatban lenni, és élni valakivel. Tudtam, hogy neki már mindebbe rengeteg tapasztalata és „gyakorlata” van… s én nem akartam, hogy kiábránduljon belőlem.

Hisz oly tiszta szívű, önzetlen, hogy átkoztam magam azokért a sok elvesztegetett évért, melyet bujkálással töltöttem… Adrian mindenbe szó nélkül egyezett bele, Christian meg a kezdeti időkben inkább támogatta ezt, hiszen zöldfülű voltam, csak bízni tudott Adrian szavában.

A nyakán elértem az ütőerét, s így a szívének ütemes ritmusát, ki tudtam tapintani. A legcsodásabb dallam… Továbbhaladtam, majd a trikójának a szegélyénél álltam meg. Ujjammal a szegélynél elindultam a válla felé lassan. A bőre puha, meleg. Végigsimítottam a tenyeremmel a vállán, majd vissza egészen a mellkasáig. Egy hangosan kifújt levegőre néztem fel, mire találkoztam a nyitott szemeivel.

- Remélem, tudod, hogy amit most művelsz, az kész kínzás így korán reggel. – nevette el magát, de a szemeiben valami ismeretlen csillogás mégis némaságra sarkallt – Ha tegnap nem ígértem volna meg, hogy türelmes leszek veled, akkor itt és most letámadnálak. – gördített a hátamra lágyan.

- Nem akartalak felébreszteni, én csak… - szólaltam meg rekedt hangon, mire Ő láthatóan nagyon jól mulatott rajtam.

- Te csak?

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, többet nem fordul elő. – sütöttem le szemeimet, Ő azonban az államnál fogva kényszerítette, hogy ránézzek.

- Minden egyes érintésedet élveztem… - suttogta az arcomtól pár centire – túlságosan is. De tisztában vagyok vele, hogy bármilyen olyan lépés még korai lenne.

- Olyan? – szívtam be zavartan az elnyílott ajkaimon a levegőt.

- Ó, de olyan ám! – nevette el magát, majd a homlokomra, az arcomra és a nyakamra adott egy lassú puszit – El se tudod képzelni, hogy milyen gondolataim vannak most. – nézett a szemembe, s a fura csillogás újra megjelent, mire én nyeltem egy nagyot.

Azonnal kibújt az ölelésemből, s az ágy szélére ült. Riadtan néztem rá, majd azonnal felültem az ágyban. Sűrűn kapkodva kezdtem venni a levegőt, hiszen meg voltam győződve róla, hogy valamit rosszul csináltam. Lassan araszoltam oda hozzá, majd a kezemet a hátára fektettem.

- Sebastian… - szólaltam meg rekedt hangon. Láttam, hogy neki is mély és sűrű légvételei vannak.

- Ellie, most ne… kérlek… - hárította el a kezemet, ahogy az a vállához ért, majd gyors léptekkel elhagyta a szobát.

Leforrázva térdeltem az ágyon, s ahogy felfogtam a történteket, könnycsatornáim azonnal megnyitották kapuit. Magamhoz vettem a papucsomat, s szinte rohamléptekben hagytam el a szobáját, s menekültem be az enyémbe.

Ahogy az ajtó csukódott mögöttem azonnal kulcsra is zártam azt. Kezeimet az arcomra fektettem, hogy valamelyest csillapítani tudjam kitörő sírásrohamomat. Az ablak mélyedésébe ültem le, a párkányon lévő kipárnázott részre, s a lábaimat felhúzva próbáltam meg lelkem feltörő bánatát csillapítani. Átkoztam magam az oktalanságomért… minden bizonnyal valami rosszat tettem… csak tudnám, hogy mit?

Nem sokáig lehettem egyedül a gondolataimmal, hiszen halk kopogással valaki be akart lépni hozzám. Én azonban nem mozdultam. A kilincs lenyomódott, de az ajtó a tokban maradt.

- Ellie… Mel vagyok. Itt vagy? Mi a baj?  - kopogtatott tovább serényen - Engedj be.

Válaszolni sem akartam, hiszen amint belép magyarázatot vár, s nekem el kell mondanom, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Bántottam! Biztos, hogy bántottam! Fájdalmat okoztam neki… neki, akit a legkevésbé sem akartam kínozni!

- Ellie Nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg, bármi is a baj, meg tudjuk oldani. – győzködött serényen, míg én a hangos sírásomat próbáltam meg, egy arcomra szorított párnával tompítani. – Ellie, ne sírj! Nyisd ki, könyörgöm… - püfölte már az ajtót, de én mozdulatlan maradtam. – TE VOLTÁL!!! – kiabált valakivel – Biztos te tehetsz róla!

- Micsoda? – hallottam meg a legszebb hangot – Mit tettem?

- Bezárkózott, és hallom, hogy sír!

- Mi? Ellie! – kezdte Ő is ütni az ajtót – Ellie, Kicsikém, nyisd ki az ajtót! Kérlek, könyörgöm, nyisd ki! – a dörömbölés másodpercekre abbamarad – Nem tudom leemelni az ajtót! A francba! Ellie, Kicsim, kérlek… nyisd ki! – könyörgött már szinte, én azonban meredtem az ajtóra, de közben remegtem, mint a nyárfalevél. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. – Hozok egy feszítővasat…

- Ellie, ki kell nyitnod. Be fogja törni az ajtót! – könyörgött már Mel is. Bátortalanul felkeltem, majd az ajtóhoz léptem. Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban. Azonnal kitárult előttem, s Melanie aggódó arcával találtam magam szembe.

- Mel… - tört fel ismét a sírásom, mire ő azonnal átölelt – Olyan szerencsétlen vagyok…

- Ellie, nem lesz már semmi baj. Itt vagyok, és segíteni fogok. – simogatta a hátamat – Bármi is a baj, én itt leszek melletted. – finoman eltolt magától majd a szemembe nézett – Sebről van szó? – képtelen lettem volna válaszolni így csak bólogattam.

- Kicsikém… - jelent meg Ő is a nyitott ajtóban, kezében egy feszítővassal. Tényleg betörte volna az ajtót!

- Tudtam, hogy te tehetsz mindenről! – csattant Mel hangja mellettem – Mivel bántottad meg? Mi tettél vele? – esett neki egyszerre, s fordult azonnal felé.

- Mi? – halkult el a hangja, majd döbbent arccal engem figyelt.

- Mel, ne! - léptem azonnal közbe, hogy megvédjem Őt – Sebastian nem tehet semmiről. – álltam a két testvér közé – Én voltam az, aki bántotta.

- Mi? Ellie, miről beszélsz? – fogta meg a karomat, majd finoman maga felé fordított.

- Sajnálom, hidd el… - jelentek meg újra azok a fránya könnycseppek.

Már szólásra nyitotta volna a száját, amikor odalenn megszólalt a csengő. Sebastian továbbra is csak engem nézett, s a kezemet sem engedte el, hanem gyengéden simogatni kezdte.

- Hanna az… - nézett ki Mel az ablakon, egy fintor kíséretében.

- Menj le, és küld el! – csattant a hangja.

- Nem engem keres, menj le te! – vágott vissza a lány.

- Engem meg egyáltalán nem érdekel, hogy miért van itt! – engedett el, majd fogta meg a testvére kezét – Mond meg neki, hogy egyedül vagy itthon, és nem tudod, hogy mikor jövök haza. – adta ki az utasításokat, én meglepődve pislogtam csak.

- Hazudjak neki?

- Szerintem mindez nem okoz neked nagy megerőltetést, tekintve, hogy róla van szó.

- Csak miatta teszem. – mutat rám – Nem akarok mára több feszkót. Én elküldöm ezt a libát, ti meg beszéljétek meg. – nézett ránk, majd az ajtó csukódott mögötte. Sebastian odalépett, elfordította a kulcsot, majd a feszítővasat az ajtó melletti komódra tette.

- Mi történt Kicsim? – lépett hozzám, s a keze az arcomra siklott.

- Annyira sajnálom, én nem akartam ezt… én nem akartalak megbántani…

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Nem bántottál meg. – rázta a fejét értetlenül.

- De hiszen reggel… te meg én… és te… - dadogtam zavartan, ahogy csillogó szemeibe néztem.

- Nem bántottál meg… - nevette el magát – Ó drága Elliem – vette két kezébe az arcomat, s az övé is csak pár centire volt az enyémtől - Te vagy az első nő, aki olyasmit mozgat meg bennem, amit eddig senki más. Ahogy hozzám érsz, már attól megőrülök. A közeledben valami olyat érzek, ami számomra egyszerűen megfogalmazhatatlan. Hatalmas akaraterő kellett ma reggel, hogy ne tegyelek ott és akkor… - nyelt egy nagyot, én meg csüngtem minden szaván – Ha akkor nem megyek ki, lehet olyat tettem volna, amit megbánok. Hideg zuhanyt kellett vennem, mint egy tizenéves kamasznak. – nevetett.

- Én nem tudtam, hogy ezt tettem veled. – esett le mondandója tartalma – Én nem akartalak kínos helyzetbe hozni.

- Varázslatos volt érezni az érintéseidet, és melletted ébredni is az. – ölelt magához szorosan. Egyáltalán nem ellenkeztem, sőt! Én is átöleltem Őt.

- Számomra oly hihetetlen ez az egész. Oly érzések keltek bennem életre, amiről eddig fogalmam sem volt.

- Kicsim… - ölelt magához szorosan, egy papírlap sem fért volna el közöttünk, az orrunk is összeért. Majd Ő, a szemembe nézett, mint aki megerősítésre várt volna… a tenyeremet az arcára simítottam, míg az ajka egyre közeledett az enyémhez…

***

Sziasztok!

Köszönöm szépen Liinának és Nórának az előző részhez írt kommenteket. Sokat jelentettek nekem ezek a hozzászólások, hiszen az utóbbi időben nem igazán volt ebben a kiváltságban részem. Tudom, hogy ez nem a ti hibátok, vagyis nem csak a tiétek...

Remélem örülni fogtok a mostani résznek.

Liina igazad volt, a részlet abból a  bizonyos könyvből volt. Nekem személy szerint az egyik kedvenc íróm, és az egyik kedvenc könyvem tőle.

Csóközön: szabus