Titkok erdeje

62. rész

*1 hónap múlva*

Minden ember követ el hibákat. Én is, s tudom, hogy vezekelnem kell bizonyos tetteimért. Hogy miért is mondom ezt? Mert ostobaságot követtem el, s egy olyan embert bántottam meg, aki mindezt egyáltalán nem érdemelte meg. Csak egyszerűen fájt… Fájt, hogy nem volt a Brazil Nagydíj óta velünk. Ahogy az véget ért, hazajött, majd két nap múlva, ismét elment, s azóta nem láttuk Őt…

Egy hét távollét után untam meg a magányt, és Bent is összeszedve a szüleimhez mentünk Frankfurtba. Jó volt végre őket is látni, velük is lenni, de borzasztóan hiányzott Ő. A telefonhívások is ritkulni kezdtek, mert nem volt ránk ideje. Én meg makacsságom miatt sem mondtam meg neki, hogy mi már nem vagyunk Svájcban.

Ma felhívott, hogy holnap jön haza. Én még akkor sem mondtam meg neki, hogy merre is vagyunk mi valójában. Anya és Apa ekkor ültetett le beszélgetni egy kicsikét. Megmosták a fejem, hogy ha továbbra is ennyire rideg és elutasító leszek vele, akkor el fogom veszíteni Őt. S ekkor döbbentem rá… igazuk van.

Másnap azonnal felültünk az első vonatra, amely Heppenheim felé tartott. Ben kíváncsian tekingetett körbe az ölemben ülve, mert az ülésről még nem látott ki. Sokan megnéztek minket, s úgy láttam többek arcára Ben mosolyt csalt a folyamatos beszélgetésével. Nekem is egy kis időre elterelte a figyelmemet.

A pályaudvaron Stephanie várt minket a férjével, és mosolyogva néztem gömbölyödő pocakját. Ő azonban jól letolt, hogy mégis miért teszem ezt magunkkal. Stephanie volt az egyetlen a Vettel családban, aki tudta az igazat.

Másnap délután a nappaliban tördeltem a kezeimet. Tudtam, hogy pokoli dühös rám, és erre minden oka meg is van. Ben a szőnyegen Stephanieval játszott, de én képtelen voltam, akár egy percig is megülni.

- Ülj már le! – szólt rám – Attól, hogy másodpercenként kitekintesz az ablakon, nem fog megjelenni!

- Rendben… - suttogtam, és a kanapéra telepedtem – Csak félek…

- Megértem, de ha őszinte vagyok, meg is érdemled, hogy félj! – dörrentett rám – Ostoba voltál!

- Tudom… és lehet, hogy most elveszítem…

- Túlságosan szeret téged… nem fogja csak úgy eldobni ezt a kapcsolatot…

- App!! – szólalt meg Ben, s én azonnal arra kaptam a fejem.

Ott állt a nappali bejáratánál Ő. Ahogy pillantásunk találkozott láttam a szemeiben a dühöt, a fájdalmat, az aggódást és a csalódottságot. Azonnal Benhez lépett, s felemelte magához. Puszikkal halmozta el, s Ben nagyon vigyorgott rá. Neki is nagyon hiányzott az Apukája… majd Stephaniehoz fordult.

- Vigyáznál még egy kicsit Benre, míg mi – mutatott rám – tisztázunk egy-két dolgot odafenn?

- Persze… menjetek csak. - mosolygott ránk.

Seb megindult az emeltre a bőröndjeivel, s én megszeppenten követtem Őt. Tudtam, hogy most a sorsom eldől. Halkan csuktam be az ajtót magam mögött, de Ő már az ablak előtt állt, még a testtartásából is lehetett tudni, hogy nagyon dühös.

- Megmondanád, hogy mégis mi a fészkes fenének nem mondtad meg, hogy eljöttetek Svájcból? – fordult azonnal felém – Hazamegyek, az otthonunkba, legalábbis én annak hittem eddig, s ott nem találok senkit! Tudod, hogy megijedtem? Hívtalak, de ki voltál kapcsolva. Kimiéket még az utolsó pillanatba értem el, s akkor világosítottak fel, hogy Te a gyerekkel már hetek óta eljöttél! – kelt ki magából – Mégis mire volt ez jó???

- Én… - kezdtem bizonytalanul – sajnálom… - kezdtek gyűlni a szemeimben a könnyek.

- Azt hiszem jelen pillanatban ez édeskevés! – szűrte fogai között – Valami okosabb magyarázatot kell találnod erre, hogy tisztázhassuk ezt kettőnk között. Habár már azt sem tudom, hogy van-e olyan, hogy kettőnk…

- Az igazságot akarod hallani??? – ment bennem is fel a pumpa a hallottak miatt.

- Igen!!! Azt hiszem, azért szobrozok itt!

- Elegem volt a magányból!!! – vágtam a szemébe – Te a Brazil Nagydíj után elmentél, és otthagytál minket!! – emeltem meg a hangomat, de a könnyeim csorogtak az arcomon – Azt hiszed, hogy olyan jó egy alig másfél éves kisbabával egész nap egy hatalmas házban??? Még az sincs, akivel beszélgethetnék, akinek elmondhatnám a bajaimat!!! Egy hét otthonkuksolás után fogtam magunkat, és eljöttem a szüleimhez!

- És ezt miért nem tudtad elmondani telefonban??? Azt hiszem, van annyi eszem, hogy felfogjam!

- Telefonban??? És mond csak mikor?? Hiszen talán kétnaponta hívtál minket!!! Csak az érdekelt, hogy Ben hogy van, majd elmondtad merre jársz, és letetted!! – hergeltem magam egyre jobban, szinte már remegtem az idegességtől.

- Azt hiszed, hogy nekem annyira jó volt, hogy nem lehettem veletek??? Hogy nekem csak hobbi utazgatni, a családommal meg nem is foglalkozni????

- Hajlandóságot sem mutattál, hogy érdekelnénk, úgyhogy ne játszd itt a szentet!! – csattant a hangom.

- Én most lemegyek, és foglalkozom a Fiammal!! – csörtetett el az ajtóig, kivágta azt, majd maga mögött úgy becsapta, hogy az ablakok is beleremegtek.

Fogtam magam, s átmentem Ben szobájába, hogy kisírhassam magam. Elegem volt mindenből. Úgy éreztem, hogy az, ami Sebastian és köztem olyan meseszerűen kezdődött, most minden rémálomba csapott át…

Ebédkor megjelentek a szüleim is. Láttam, hogy Anya és Heikke aggódó szemekkel méregetnek minket. Sebastian az emeleti veszekedés óta nem is szólt hozzám, s talán még rám se nézett. Melanie is ott volt, de valahogy láttam ő is inkább szemlélője a dolgoknak.

Segíteni akartam leszedni az edényeket, de a két anyuka nem hagyta. Ben Sebastian ölében ült, és a férfi haját húzkodta. Nagyon örült neki, hogy Apukája hazatért, s nekem is mosolyt csalt mindez az arcomra.

A legnagyobb döbbenetemre azonban a két Anyuka egy tortával tért vissza, és körülöttünk mindenki a ’Boldog szülinapot’ énekelte. S akkor leesett… hiszen nekem ma van a születésnapom! Még azt is elfelejtettem. Könnyek kezdtek gyűlni a szemeimben, s lehajtottam a fejem, hogy ne lássa senki. Mély levegőket vettem, hátha a gombóc eltűnik a torkomból, de nem így lett. Felemeltem a fejem, s mindenki engem nézett…

- Bocsássatok meg… - suttogtam, és az asztalt otthagyva a konyhába mentem.

A mosogatóhoz mentem, hogy megmossam az arcomat, de a bennem lévő vihar egyáltalán nem akart csillapodni. Az ajtó felé néztem, s újból elkapott a sírás. Fájt minden. Az ostoba döntésem, a vitánk… a hátammal lecsúsztam a konyhaszekrényen, s a térdeimet felhúzva fejemet ráhajtottam, s ekkor már nem tudtam gátat vetni a fájdalmam kitörésének.

Nem sokkal később egy kezet éreztem meg, amely nagyon finoman engem simogat. Nem akartam senki szemébe nézni, nem akartam, hogy bárki tudjon arról, hogy mennyire ostoba vagyok.

- Lili… - hallottam meg azt a hangot, amelyre most jelenleg a legkevésbé számítottam. Felemeltem a fejem, s Ő ott ült a kövön mellettem. – Kelj fel, mert felfázol. – szólt gyengéden, az előbbi haragja sehol sem volt.

- Nem számít… - szólaltam meg halkan, de a könnyeimet törölgettem az arcomon.

- De igenis számít. Nekem nagyon is számít. – nézett a szemembe – Bocsáss meg…

- Nem, neked semmiért sem kell bocsánatot kérned. Mindenben igazad volt, amit rólam mondtál. – ostoroztam magam.

- Nem, nem volt. Elhanyagoltalak téged, és fájdalmat okoztam neked. – fogta meg a kezem – Csak értsd meg… annyira megijedtem.

- Tudom, hogy ostoba dolog volt egy szó nélkül eljönni, most már belátom. Csak egyszerűen fájt… - néztem azokba a kék szemembe, amik teljesen megbabonáztak. A düh, és a csalódottság már nem volt ott, átvette a helyét az önmarcangolás.

- Mi lenne, ha én azt mondanám, hogy megbocsátok neked, de akkor Te is nekem, amiért kiabáltam veled, és olyan dolgokat vágtam a fejedhez, ami egyáltalán nem volt igazságos veled szemben? – fordult felém.

- Ne hidd azt, hogy egy pillanatig is haragudtam rád. – vallottam be – Azt hittem, hogy el akarsz hagyni…

- Meg sem fordult ilyesmi a fejemben. – simított ki egy tincset az arcomból, és közelebb hajolt, majd egy forró csókot adott.

- Szeretlek… - suttogtam, ahogy ajkaink elváltak egymástól.

- Én is téged Szépségem… - mosolygott végre szerelmesen rám.

- Gyere… - álltam fel és a kezemet nyújtottam neki – együnk tortát, most neked is szabad.

- Lili… - kezdte, ahogy ott állt már velem szembe.

- Miért érzem azt, hogy most valami nem jó következik? – néztem rá félszegen.

- Be kell vallanom valamit. –mondta nagy szemekkel, s nekem a szívem a torkomban dobogott – Én… én totálisan elfelejtettem a születésnapodat. – ahogy kimondta megkönnyebbültem.

- Nem baj, így legalább nem vagyok ezzel egyedül. – mosolyogtam rá s közel bújtam hozzá.

- Mert? – nézett engem nagy szemekkel.

- Ugyanis én is teljesen megfeledkeztem róla. – vallottam be neki mosolyogva.

- De Lili… Kicsim, én nem vettem neked semmit. – panaszolta bánatát.

- A legnagyobb ajándék az, hogy velem vagy, és szeretsz. Több nem kell nekem az élettől. – öleltem át a nyakát, mire kaptam egy szerelmes csókot – Na gyere, menjünk, mert a végén nem jut nekünk torta…

Másnap kaptam Sebastiantól egy szív medálos nyakláncot, amelyet ki lehet nyitni. Belül bele volt gravírozva a Sebastian és a Benjamin név. A fülembe súgta, hogy hagyott helyet a többi lurkónak is…

A sok titok, mely egy erdőt képeztek az elején közöttünk, kiirtottuk, s ezzel a szerelmünk teljes lett. Úgy éreztem, igazán boldog vagyok, megannyi megpróbáltatás után, végre hazaértem. Otthon, biztonságban, Sebastian karjaiban…