Otthon, édes otthon

4. rész

- Menjünk innen… - fogta meg a kezem, és húzni kezdett, de én megállítottam – Baj van? – fordult felém.

- A kabátom… - vettem magamhoz, s ő újból megfogta a kezem, majd lementünk a lépcsőn. A ruhatárnál elkérte a kabátját, majd mind a ketten felöltöztünk, s távoztunk a helyről.

Ahogy kiértünk megcsapott a hideg. Kicsit ki is józanított. Ma értem haza, de az eddigi életem teljesen felbolydult. Úgy éreztem, hogy mindenki tudta azt, amit most Hanna a fejünkre olvasott. Én vak voltam, hogy mindezt nem vettem észre.

- Nem jössz? – fordult felém a nyitott kocsiból.

- De, jövök… - szedtem a lábaimat, majd Sebastian kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és besegített. Ő is beszállt, s csend telepedett ránk.

- Zoé, én… - kezdte, de azonnal félbeszakítottam.

- Ne… ne itt, menjünk valami nyugodtabb helyre. – fogtam meg a kezét, mert láttam rajta, hogy tiszta ideg.

- Én egyetlenegy nyugodt helyet ismerek. – kíváncsian néztem rá – Menjünk el hozzánk. Csak beszélni akarok veled. El akarok mondani mindent, már éppen itt az ideje. – győzködött.

- Rendben, menjünk hozzátok. Nem fogunk senkit felébreszteni?

- Nem, majd hátulról megyünk, rendben? – nézett rám, miközben én még mindig fogtam a kezét.

- Nyugodj meg… - hajoltam közel hozzá, és a kezemet az arcára tettem.

- Zoé… tudom, hogy hibáztam, de helyre akarom hozni, még akkor is, ha soha többé nem állsz velem szóba. – nézett rám nagy szemekkel.

- Menjünk, és beszéljük meg, jó? – bíztattam, mire ő az arcán lévő kezemet megfogta, és megcsókolta.

- Oké… - indított, és már ott sem voltunk.

Megálltunk egy számomra is nagyon ismerős ház előtt. Heikke jutott eszembe, hogy milyen régen láttam. Ha tudná, hogy itt vagyok, minden bizonnyal felkelne. Nem érdekelné, hogy mennyi idő van. Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és a ház felé vettük az irányt. Seb halkan becsúsztatta a kulcsot a zárba, és kinyitotta azt. Udvariasan előreengedett, s az előszobában megváltunk a kabátjainktól, és a lábbeliktől.

Seb kezébe csúsztattam a kezem, míg ő inkább átkarolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. Beszívtam az illatát, és magamhoz öleltem Őt. Lehajolt majd a karjaiba vett, s megindult velem az emeltre.

Szótlanul ment fel az emeltre, s a szobájában az ágyra ültetett le. Fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom, annyira összezavarodtam. Vártam arra, hogy Ő adjon nekem ezekre magyarázatot. Megállt előttem, s csak nézett. Olyan volt, mintha ezt a pillanatot el akarná magában raktározni. Rámosolyogtam, mire a szobában lévő asztalhoz lépett, és kihúzta a felső fiókot. Egy sárga könyvet vett elő, melyet pár másodpercig csak nézett, majd felém fordult, és odanyújtotta.

- Ebből mindent megtudsz… - tartotta felém, s én elvettem tőle. Nem nyitottam ki, valahogy én nem így gondoltam mindezt.

- Nem így akarom megtudni, hanem tőled… - szólaltam meg végre, de a hangom elég rekedt volt.

- De így hosszú lesz.

- Nem baj… - adtam vissza neki a könyvet – azt akarom, hogy te meséld el…

- Rendben…- vett egy mély levegőt, és a könyv szélénél járatta az ujjait. Tudtam, hogy ideges.

- Nyugodj meg… - fogtam meg a könyvön levő kezét – Nem rohanok el egy vallomástól, és a fejedet sem fogom letépni…

- Sosem hittem, hogy ezt valaha el kell majd mondanom neked. Nem tudom, hogy hol kezdjem. – nézett rám nagy szemekkel.

- Azt hiszem az elején…