Az otthon melege

2. rész

A reptéren állok, s várom, hogy végre New Yorkból befusson az a bizonyos gép. Próbálok lazán és természetesen viselkedni. Mély levegőket veszek, s minden idegszálammal próbálok Hannára, és az együtt eltöltött évekre emlékezni. Mennyi szép és boldog pillanat van már a hátunk mögött.

Mosolyogva lép ki a kapun, s ahogy észrevesz, egyenesen felém sétál. Szó nélkül veszem ki a kezében tartott bőröndöket.

- Szia! – lép oda, és egy röpke csókot nyom a számra.

- Szia! Hogy utaztál? – kíváncsiskodtam.

- Hosszú volt az út, de borzasztóan jól éreztem magam. Gazdagodtam néhány jó baráttal és tanáccsal egyaránt. – lelkendezett – Bízom benne, hogy gyakran fognak ott még ilyen konferenciákat tartani.

- Örülök neki, hogy jól érezted magad. – indultunk el kifelé az épületből.

- És veled? Munka? – érdeklődött.

- Nincs semmi különös. – próbáltam lazán viselkedni – Voltam a gyárban, és egy kicsit itthon is.

- Anyud gondolom örült neki, hogy pár napig kisajátíthatott téged. – mosolygott.

- Gondolhatod. – vágtam egy fintort, mire kuncogni kezdett – Folyamatosan a kedvenceimet főzte, aztán magyarázkodhattam is Heikkinek, hogy miért mutat többet a mérleg a megengedettnél.

Ő nevetett, én meg… nem is tudom miképp éreztem magam. Amit elsőként tapasztaltam, hogy valami nem az igazi. Valami megváltozott… bennem és kettőnk között is. Olyanok vagyunk egymással, mint két jó barát. Nem érzem azt szükségesnek, hogy megfogjam a kezét, hogy a szememet legeltessem rajta, hogy minden porcikám azért kiállt, hogy itt és most legyen az enyém bármilyen áron. Másnál viszont minden pillanatban ezt érzem, s ez kavar fel igazán…

***

Hanna otthon volt, én meg ismét Svájcban, az otthonomban. Nyugis és laza nap volt eddig, hiszen Heikki hazautazott Miával Finnországba, így edzem sem lett volna kötelező, én mégis így tettem. Legalább lefoglaltam magam, de a gondolataim így is szabadon szárnyalhattak egy bizonyos iroda felé, s egy nőhöz… Hozzá…

Sokszor kaptam magam azon, hogy lelkiismeret furdalásom van, mert eszembe jutott, másként egy nő. Én nem vagyok ilyen. Én mindig és minden körülmény között hűséges voltam. Hanna megérdemli, hogy most, amikor egy másik szintre akarom helyezni a kapcsolatunkat, akkor nem hagyom cserben.

Csak… mi van akkor, ha mégis igaza van Melanienak? Ha nekem mégsem Hanna a nagy Ő? Hogy kényelmesnek érzem ezt az egész kapcsolatot, s azért nem akarok belevágni valami másba? Valami újba?

Úgy érzem senki sem ért meg. Melanie és Kimi teljességgel egy követ fújnak, azonban a lelkiismeretem áll velük szemben a másik oldalon. Összeszorul a szívem arra a gondolatra, ha befejeződik a lakásfelújításom lehet, többé sosem látom Őt. Ugyanakkor mi lesz velem és Hannával? A megszokás, az évek összetartanak minket? Tudok vele, teljességgel boldog lenni?

Hangos csengőszó szakít ki a gondolataim közül. Morgolódva megyek az ajtóhoz, hiszen nem várok mára senkit. Magamban akartam lenni, hogy tisztázni tudjam az érzéseimet, a gondolataimat. Azonban, mikor ajtót nyitottam teljesen ledöbbentem, hiszen ott állt előttem Ő.

- Linda! – lepődök meg teljesen.

- Szia Sebastian! – köszönt félszegen – Remélem nem zavarlak. – néz rám nagy riadt szemekkel.

- Dehogy zavarsz! – vágtam rá gondolkodás nélkül – Te sosem zavarsz. Mi járatban? – kíváncsiskodom.

- Remélem nincsen délutánra semmilyen programod. – mosolyog rám.

- Nincs, miért? – nézek rá szerintem, mint egy totál idióta – De tapintatlan vagyok, gyere be, ne itt az ajtóban. – s ahogy elhaladt mellettem nézek végig rajta. Bőrnadrág, mely teljesen ráfeszült, és bőrkabát. Hatalmasat kellett minderre nyelnem. Legszívesebben végigsimítottam volna a fenekén, mert annyira formás volt.

- Arra gondoltam, hogy elrabollak magammal. – csilingeli nevető hangon.

- Elrabolsz? – nézek nagy szemekkel – Veled bárhová elmegyek. – vigyorgok szélesen, Ő meg elpirul, azt hiszem, zavarba hoztam.

- Arról van szó, hogy miképp is állsz a motorokkal? – néz rám nagy és csillogó szemekkel.

- 16 évesen vettem az első motoromat. – válaszoltam azonnal – Miért?

- Akkor azt hiszem, hogy ez tetszeni fog. – fogtam meg a kezemet, és az udvarra vezetett. Gondolkodás nélkül követtem. A bőre finom volt, puha és egyáltalán nem akartam elengedni a kezét. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. A csodálkozásom még nagyobb lett, amikor megláttam az udvaron egy csodajárgányt.

- Ez a tied? – mutattam rá a szabad kezemmel.

- Azt hiszem, hogy igen. – bólogatott vigyorogva.

- Neked van egy Yamaha Terbarud? – a szemeim hatalmasra kerekedtek biztos.

- Imádom a száguldást, és annak mindenféle formáját. – mosolygott még mindig.

- Mond csak, hol jártál te eddig? – önkéntelen kérdés volt, de nem bántam meg. Ő mosolyogva elpirult…

Egy csodajárgányt vezetek, és egy csodálatos nő ül mögöttem. Karjaival szorosan ölel körbe, s néha elengedem az egyik kezemmel a kormányt, s megszorítom az Övét, hogy ne féljen, vigyázok rá. Két dologra tudok összpontosítani, az egyik a száguldás, a másik Linda.

Elmerülök a gondolataimba, és figyelem az utat, azonban egyszer csak azt érzem, hogy teljes testével hozzám bújik, majd a hátamhoz simul, amennyire mindezt itt és most lehetett. Az ágyékomba azonnal vér tódul, s a nadrágom egyik pillanatról a másikra pokolian szűk lett. Az egyik keze a combomra simul, és én még több gázt adok… kívánom ezt a nőt… s azt akarom, hogy az enyém legyen… csak az enyém… teljesen…

***

Versenyről hazaérkezvén, arra az elhatározásra jutottam, hogy mindenképpen elmondom Lindának az igazat. A lelkiismeretemmel csak így tudok megbirkózni. Ugyanakkor felrémlenek bennem annak a bizonyos napnak az emlékei. Amikor megjelent az ajtómban, és szinte elrabolt magával. Ahogy hozzám simult, ahogy a kezemet fogta. A puha, lágy érintése. Az egész lénye… de tudom, hogy csak így lehetek tisztességes mindenivel szemben.

Ismét az irodájában ülök, de most nem volt megbeszélve a találkozó. Meglepődött, amikor meglátott, azonban a következő pillanatban már ott volt az arcán egy széles mosoly. Elrebegtem neki, hogy fontos dologról kell beszélnünk, így azonnal az irodájába küldött, egy perc és itt lesz.

Mély levegőket vettem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit is fogok neki mondani. Hogy fogom elmagyarázni neki a dolgokat… féltem… de megjelent Ő…

- Seb, szia! – lépett oda hozzám egy puszit nyomott az arcomra, nem voltam rest viszonozni neki azonnal.

- Szia Lina! Ne haragudj, hogy így rád törtem, de beszélnünk kell! – néztem a szemébe.

- Valami baj van? Valamelyik terv nem tetszik? Változtatni akarsz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel.

- Nem… semmi ilyesmiről nincsen szó. – nyugtattam meg azonnal.

- Akkor? Baj van? – fogta meg a kezemet, és közelebb húzódott hozzám.

- Nem. – ráztam meg a fejemet – Először is, tudnod kell, hogy csodálatos nőnek tartalak. Gyönyörű, érzéki, okos, vicces. Egyszerűen tökéletes. Mióta megismertelek nem tudok rád csak úgy nézni, mint egy belsőépítészre. Tökéletes nő vagy Linda. – vallottam színt egy szuszra, mielőtt elmegy a bátorságom.

- Túlzol, egyáltalán nem vagyok tökéletes. – pirult bele.

- De az vagy… nekem az. Mióta megismertelek… - vettem egy mély levegőt – nagyon sokszor gondolok rád. Ezt azonban nem szabad…

- Miért nem? – néz rám kíváncsian.

- Linda… nekem van valakim…

***

Egy hete kezdődtek a házam felújításai. Egy hete élem meg a pokol legmélyebb bugyrait. Csak emailre korlátozott a társalgásunk, de az is csak a felújítással kapcsolatos. Nem kérdez rá, mi van velem, hogy megy a versenyzés. Nem okolom mindezért, hiszen az egészről csakis én tehetek.  Hiába érdeklődöm felőle, kérdéseimre nem válaszol. Csak a hivatalos levelek, egy hívás se.

Hiányzik… pokolian… mégis megérdemlem ezt, ami történik velem. Hanna nem kérdez rá a komorságomra, rajta kívül azonban mindenkinek szemet szúrt. Heppenheim ad valamennyi nyugalmat, és biztonságot nekem, hiszen ha azt nézzük jelenleg nincs is hová mennem.

A napjaim egyhangúan telnek, nem vagyok éhes, nem akarok edzeni, s úgy összességében nem akarok semmit sem csinálni. Csak feküdni, és ostorozni magam… majd minden pillanatban Rá gondolni.

A csillogó szemeire, a mosolyára, a nevetésére, a ringó csípőjére, a hosszú és kecses lábaira, a bőre puhaságára, az érintésére… mindenre, ami Vele kapcsolatos.

Kopogás zavar meg az elmélkedésemben, s még válaszolni sem akarok, hiszen úgy is tudom, ki lehet látogatóm. Az, aki három napja rajtam tartja a szemét… s most sem csalódok.

- Bejöhetek? – lép be Anya.

- Gyere csak. – invitálom azonnal, egy apró mosolyt kipréselek magamból.

- Nem vagy éhes? Három napja szinte nem is eszel! – kezdi, s nekem mosolyt csal az arcomra mindez.

- Jól vagyok Anya, semmi baj. – nyugtatom azonnal – Egy kis koplalás még nem árt.  – próbálok vicces lenni.

- Ha itthon vagy, nem akarok koplalásról hallani. Tudom, hogy nem ez van a dolgok mögött. - fogja meg a kezemet – Már felnőttél, tisztában vagyok vele, de nekem mindig az a picurka szőke hajú kisfiú maradsz, aki annak idején azt az apró gokartot vezette a hátsó udvaron. – nosztalgiázik – Nem akarlak faggatni, hiszen megvan a saját életed… csak tudatni akartam, hogy rám mindig számíthatsz. – meghatottak a szavai, s azonnal átöleltem őt.

- Olyan jó lenne megint olyan kicsinek lenni… - motyogom a vállába.

- De már nem vagy az. – néz a szemeimbe – Felnőttél te is, ahogy a többiek.

- Tudom. – merengek el egy pillanatra – Mond csak Anya, miért akarunk mindig olyat, amiről tisztában vagyunk vele, hogy valószínűleg sosem lehet a miénk?

- Nem tudom Fiam…