Vágyaink boldogsága

6. rész

A cipőm hangos kopogást adott ki, ahogy lépkedtem a folyosón. Pár ember mellett elhaladtam, s ők csak hitetlenkedve néztek rám. Felvettem az álarcomat, és semmi érzelmet nem engedtem kiülni az arcomra. Egyenesen haladtam a célom felé. Ahogy az adott ajtóhoz értem kopogás nélkül haladtam be, a titkárnő hatalmas szemekkel nézett rám, már éppen állt volna fel a helyéről, hogy engem megállítson, de nem adtam neki lehetőséget minderre. Köszönés és mindenféle felesleges sallang nélkül egyszerűen benyitottam a tárgyalóba, majd beléptem. Természetesen minden szempár rám szegeződött abban a pillanatban. Volt, aki meglepődött, volt, aki riadtan nézett rám, és volt, aki csak kíváncsian.

- Remélem nem késtem el. – szóltam oda Christiannak, aki a szokott helyemre bökött, s én helyet foglaltam.

- Szóval… - kezdte a csapatfőnök, s én megpróbáltam rá figyelni, miközben éreztem, hogy egy szempár szinte szuggerál, hogy ránézzek – Azért vagyunk itt, hogy megoldjuk ezt a problémát. – nem segített a helyzetemen az sem, hogy velem szemben ült.

- Szerintem mindenki tisztában van, hogy milyen problémáról is van szó. – köpte oda a szavakat Mark.

- Mark, én megértem, hogy… - kezdte Guill.

- A francokat érted te meg, és a drágalátos elkényeztetett kis pilótád sem!!! – ordított az ausztrál.

Ekkor kezdődött az, amire igazából bárki számíthatott. Mindenki a saját igazát kezdte hajtani, csak egymást túlkiabálva. Két ember nem ordítozott az egyik, természetesen én voltam, hiszen minek is avatkoznék bele, a másik Ő. A papírt szuggeráltam előttem, miközben szinte égetett a tekintete, de eldöntöttem, hogy még rá se fogom emelni a pillantásomat…

- ELÉG LEGYEN!!! – álltam fel a székemből, és próbáltam meg mindenkit túlkiabálni. Azonnal csend lett – Most szépen mindenki leül a helyére!  - adtam ki a parancsot, senki sem ellenkezett - Komolyan úgy viselkedek itt, mint a tesztoszterontúltengésben szenvedő tinédzserfiúk! – néztem végig a társaságon.

- De Annie… - kezdte Christian.

- Fogd be te is! – intettem le azonnal – Úgy látom semmi sem változott, mióta elmentem. Vagy inkább rosszabb lett. Acsarkodtok itt, mint a versenybikák.

- Akkor legalább hűek vagyunk a logónkhoz. – kotyogott bele ismét a francia nevetős hangon.

- Fogd be Guill! – osztottam le őt is – Úgy látom, most azt az évet járjuk, amikor te nem tudsz szót érteni a pilótáddal! – csattantak a szavaim kegyetlenül.

- Na, végre valaki, aki nekem ad igazat! – vágott Mark elégedett arcot.

- Kussolj te is, hiszen te sem vagy szent, vagy már elfeledkeztél róla? Mert én nem! – nagyon oszthatnékom volt. Ha már azon nem tölthettem ki, a haragomat, és az elkeseredettségemet, akin akartam, akkor már mindegy is volt, hogy ki az áldozatom. Páran felszisszentek körülöttem. – Ne sziszegjetek, nem vagyunk kígyók!!

- Azt hiszem, hogy én nagyon örülök, hogy visszatértél Annie! – szólt közbe nevetős hangon Helmut – Itt már lassan kezdenek elszabadulni az indulatok, kell egy nő, aki seggbebillenti őket…

***

Jelentések, jelentések, jelentések… valahogy így tudnám leírni az egész napos munkámat a megbeszélés után. Nem bántam jó volt végre dolgozni, s jó volt végre itt lenni, jó volt végre hasznosnak érezni magam. Tudtam, hogy a csapatnak ez a Maláj Nagydíj rengeteget rontott a megítélésén, hiszen akárhogy is nézzük a háromszoros világbajnok szembe ment a csapatutasítással. Kicsit úgy éreztem magam, mint anno, az ominózus Török Nagydíj után… de nem, ez sokkal rosszabb volt.

- Szabad! – kiabáltam ki, hiszen kopogtak az ajtómon.

- Ne haragudj, zavarhatlak? – dugja be fejét Britta.

- Gyere csak. – invitálom be mosolygósan, ő azonban észrevehető távolságot tartott velem.

- Christian küldi ezeket. – tesz le egy halom papírt az asztalomra – Nem is tudtam, hogy visszahelyeztek. – kezdi a beszélgetést zavartan.

- Helmut hívott fel, és mondta el, mi történt. Mondhatni túl jó meggyőzőképességgel áldotta meg a sors. – nevettem, de neki csak a szája széle rándult meg egy pillanatra.

- Azért én örülök, hogy itt vagy. – mondta kedvesen, s mire felocsúdtam már ki is akart lépni az irodámból.

- Britta! – szóltam azonnal, s ő lépett is azonnal vissza – Miért? Ki az, aki nem örül neki?

- Annie… - motyogja – Én… nem mondhatok semmit… bocsáss meg. – viharzik ki az irodából.

Az ujjaim megálltak a klaviatúra fölött, még talán a szám is tátva maradt. A döbbenetem hatalmas lett, hiszen én soha nem akartam rosszat az osztrák lánynak… se senkinek a csapatból úgy igazán.

Délutánig szinte bezárkóztam az irodámba, s próbáltam valamelyest a sajtót visszafogni, hiszen mindenki interjút akart, csak egy kis morzsát, csak egy kicsit… valami szenzációt. Fáradtnak éreztem magam, mégis… pokolian élveztem a munka minden percét.

Azt hiszem, hogy a három hetes szünet mindenkinek jól jön most. Talán valamelyest csitulnak majd a kedélyek is a két pilóta és a részlegeik között. Sosem gondoltam volna Róla, hogy képes ilyet tenni. Mert akárhogy is szépítjük a dolgot ellene ment a csapatutasításnak, és Rocky szavának is. S ezzel a cselekedetével mind a franciának, mind a csapatnak valószínűleg jó pár álmatlan éjszakát okozott.

De végül is… Ő könnyen van! Hazamegy Svájcba, Hanna majd nyalogatja a sebeit, és ismét teletömheti a fejét mindenféle baromsággal, ahogy azt az utóbbi egy évben is tette. Egyszerűen nem ismerek rá. Mérhetetlen nagy csalódás látnom azt az embert, akivé vált. Az életemet is képes lettem volna rátenni, de most hiszem azt, hogy valójában egyáltalán nem is ismertem az igazi arcát.

Vajon el tudjuk ennyire rejteni az igazi arcunkat mindenki elől? S képesek vagyunk ennyi ideig korlátok közé tenni? Vigyázva arra, hogy ne törjön ki? Olyan bőrbe bújni, álcát viselni, ami valójában nem is mi vagyunk? A válasz nagyon egyszerű, mint ahogy Ő be is bizonyította, hogy valójában ez lehetséges. Csak nem tudott már parancsolni a benne lakozó ösztönöknek, s azok felszínre törtek.

Még mindig az üresen megnyitott Word dokumentumot bámulom, s egyszerűen képtelenségnek hangzik ez az egész. Hiszen Ő nem ilyen! Vagy… mégis???

***

A napok gyorsan peregnek a munka tengerében, s egy perc nyugtot sem hagyva nekem. A sajtó folyamatosan zaklat, legyen az a napnak bármely része. Brittát pár nap pihenőre küldtem, hiszen észrevettem rajta a kétségbeesés és a kezdeti összeomlás jeleit. Nem akart menni, én azonban könyörtelenül szabadságra küldtem. Mint főnöke megtehettem mindezt, Christian és Helmut is csak támogatta az ötletemet.

Ő Svájcba ment, a megbeszélés utáni nap, szinte azonnal. Heikki követte, hiszen ha a pilóta nincsen itt, neki sem kell feleslegesen a gyárba rostokolnia. A finnel egy-két szót váltottam, csak a legszükségesebbeket osztotta meg velem. Hol, s mikor lesz a német, a szünet alatt, se többet, se kevesebbet. Én szó nélkül mindent lejegyzeteltem, s megköszöntem neki a felvilágosítást, majd a tréner távozott.

Elmerengtem azon, hogy vajon mennyit is mondhatott el a finnek rólunk. Mennyire osztotta meg az élete oly szeletét vele, melybe valamikor én is beletartoztam. Amikor részese voltam a mindennapjainak… amikor még barátok voltunk. Bíztam abban, hogy nem volt hazugság. Hogy igazán barátok voltunk… habár már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy akkor őszinték voltak a szavai… a tettei, az egész lénye.

Egy belső hang, azonban egyfolytában azt bizonygatja, hogy álljak elé, és kérjem számon a tetteit. Valójában azok, amik most történnek körülötte, csak a véletlenek furcsa játéka. Egyszerűen csak a győzelem hajtotta, nem az, hogy megalázzon másokat. Ez a bizonyos hang egy folytában azt szajkózza, hogy én valójában ismerem az igazi arcát, s úgy, ahogy azt nagyon kevesek az életébe, hiszen olyan magasságokat, és mélységeket éltünk meg, melyet nem sok kapcsolat bírt volna ki.

Mégis… fáj még mindig az, ami történt velünk, s valójában az is, ami most zajlik körülötte. Még magamnak sem vallanám be, hogy ezért dolgozom annyira elszántan, hogy a sajtót visszafogjam. Tisztában vagyok vele, hogy mindez a csapatérdek is, de nem csak azért teszem… érte is. Még akkor is, ha Ő már nem kér se a barátságomból… se belőlem…