2. évad 13. rész

Délutánra kiürült a ház, és kettesben voltunk a nappali kanapéján. Én félig Sebin feküdtem, és nézegettük az ultrahangos képeket, amiket tegnap az orvostól kaptam.
- Akkor két és fél hónapos terhes vagy? – kérdezte Párom, mialatt nem tudott betelni a képek látványával.
- Igen… december közepére vagyok kiírva.
- Az jó. Így sokat lehetünk majd hármasban, és az első időben tudok majd neked segíteni, nem maradsz egyedül. Habár, ha anyuék megtudják, hogy nagyszülők lesznek, nem is fognak minket békén hagyni… egy perc nyugtunk sem lesz. – mosolygott boldogan.
- És mikor akarod velük közölni a nagy hírt? – érdeklődtem tőle.
- Fel akarom őket mindenképp hívni… sok mindenért kell tőlük is bocsánatot kérnem… - jelent meg a boldogság mellet a fájdalom is a szemében.
- Sebi ne emészd magad… hidd el, szeretnek és meg fognak bocsátani. Imádnak téged… - simogattam az arcát.
- Köszönöm, hogy velem vagy… hogy velem vagytok… - simogatta a hasamat.
- Képzeld, van már pár ruhám, ami szűk… - újságoltam neki.
- Nehogy azt merészeld mondani, hogy kövér vagy, mert ez egyátalán nem igaz… - csókolt meg.
- De egy picit már látszik a hasamon… - fűztem tovább a gondolatot.
- Gyönyörű vagy drága… és hatalmas pocival is te leszel nekem a legszebb a világon… - simogatott meg. Keze végigsiklott az arcomon, majd a nyakam vonalánál egészen a derekamig. Láttam, hogy a szeme megakad valamin. - Egy pillanat és itt vagyok… - felpattant mellőlem, s felszaladt az emeletre, otthagyva engem a kanapén fekve, értetlenül. Nem telt bele pár másodpercbe, már bújt is vissza mellém, és én visszatelepedtem az előző helyemre.
- Mi volt ilyen sürgős? – kíváncsiskodtam.
- Ez… - mutatta meg nekem a tenyere tartalmát, amibe a nyakláncom volt, amit karácsonyra kaptam tőle, és amit Isztambulban, a hotelszobában hagytam az asztalon.
- A nyakláncom… - örültem meg neki, majd magam sem értem miért, de könnybe lábadtak a szemeim.
- Drága! Istenem! Miért sírsz? – nem válaszoltam, nem tudtam válaszolni, a könnyeim meg csorogtak továbbra is le az arcomról – Kicsim… mi történt? Fáj valamid?
Belenéztem a szemeibe, amik fájdalmat, és rettegést tükröztek. Nem értette, hogy miért sírok, és én magam sem.
- Nem… nem fáj semmim…
- Akkor miért sírsz? – törölgette az arcomon a könnyeket.
- Nem tudom… lehet, hogy a hormonok… - pirultam el.
- Ajaj… ezek a hormonok… - mosolygott rám és szerelmesen megcsókolt.
A vérem felforrt, akartam Őt… most… itt… azonnal… Beletúrtam a hajába, és szorosan hozzábújtam. Szenvedélyes csókcsatánkat, csak levegőhiány miatt kellett megszakítanunk.
- Szeretlek… - suttogtam neki, mire Ő elmosolyodott.
- Én is téged Kicsim… és azt hiszem, hogy ennek vissza kell kerülnie a helyére. – óvatosan visszacsatolta a láncot a nyakamra. Ez a kis ékszer már nagyon hiányzott nekem.
Megcsókolt. Először finoman puhatolódzva, majd egyre szenvedélyesebben. Kívántam… akartam Őt. Maga alá fordított és úgy csókolt tovább. Már azt hittem megőrülök… érezni akartam őt, kitapintani az izmait… A pólója az enyémmel együtt a kanapé mellett a szőnyegen landolt. Kezdtünk belemelegedni… nagyon is… kezem már a nadrágja gombját oldotta ki, mikor csengettek.
- Frankó időzítés… - morogtam, Ő meg kuncogott.
- Ne moccanj… gyorsan elküldöm, és itt folytatjuk.
- Ígérd meg… - néztem rá szinte könyörögve.
- Megígérem – s megpecsételte ezt egy csókkal is, majd fogta magát lemászott rólam, felöltözött, és a bejárati ajtó felé indult. Én, először is felöltöztem, majd füleltem, hogy vajon ki zavarhat minket ezen a csodás kedd délután… Fordul a kulcs a zárban, nyílik az ajtó…
- Szia Seb…
- Tracy??? Hát te???