2. évad 9. rész

Alig hitte el szavaimat, ebben biztos voltam. Csak nézett rám, mint, aki nem jól hallotta volna az előbbit…
- Hogy mondtad? – kérdezte hitetlenkedve.
- Szeretlek… - s mind egy varázsszóra, elmosolyodott. S nekem olyan volt ez a mosoly, mit fuldoklónak a mentőöv, hiányzott, szinte lételememmé vált.
- Én is téged drága, mindennél jobban… - két kezében fogta az arcomat, és hihetetlenül gyengéden megcsókolt. Édesen és szerelmesen. – Ugye nem hagysz el? Ugye velem maradsz? – kérdezte szinte könyörögve.
- Maradok…
- Ezzel most nagyon boldoggá tettél… - nézett rám szerelmesen. – Sosem tudom neked meghálálni mindazt, amit adsz nekem…
- De én nem csináltam semmit…
- De igen… szeretsz, és ez mindennél fontosabb… - és megölelt. Tisztában voltam vele, hogy a baba dolgot minél előbb el kell neki mondanom, hisz neki is annyi joga van tudni a dologról, mint nekem.
- Valamit azonban el kell mondanom. – bújtam ki az öleléséből.
- Baj van? – nézett rám rettegve – Beteg vagy?
- Nem… semmi ilyenre ne gondolj… - léptem el tőle, s az ablakhoz sétáltam.
- De van valami… érzem… drága… megijesztesz… - lépett majdnem közvetlen mögém.
Nem tudtam, hogy miképp is adhatnám tudtára, hogy nemsokára szülői örömök elé nézünk. Így maradt az egyszerű verzió, megfordultam és a kezét a hasamra tettem.
- Ezt nem értem… itt fáj? – s simogatni kezdte, én meg kinevettem.
- Nem te butus – simogattam meg az arcát – gondolkozz…- néztem rá szerelmesen.
És láttam a szemében először a felismerés szikráját, majd egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
- Babánk lesz? - kérdezte gyengéden.
- Igen… apa leszel… - simogattam meg az arcát, és megcsókoltam.
- APA LESZEK!!!! - felkapott és megpörgetett a levegőben.
- Sebi tegyél le… hányingerem van… - könyörögtem neki.
- Ó, ne haragudj… bocsánat… - hajtotta le a fejét. Már megint önmagát marcangolja.
- Nem kell mindenért bocsánatot kérned! – dorgáltam kedvesen. – Nem tudhattad, és természetes reakció volt… - simogattam meg.
- Ígérem ezek után jobban fogok figyelni… vigyázok Rátok… - és megsimogatta a hasamat, ami még lapos volt, de mi tudtuk, hogy a gyermekünk, a mi kis kincsünk már ott fejlődik, növekszik benne.
- Tudom, hogy vigyázni fogsz Ránk, ebben egyáltalán nem kételkedek… - cirógattam meg, míg Ő még mindig a hasam simogatta. Ekkor azonban a szemem megakadt valamin a dohányzóasztalon. Odamentem és megcsodáltam…