Valóság vagy álom? 6. fejezet

A házba belépve, meglepődve látta, hogy a kanapén ülök.
- Csak nem rám vártál? – kérdezte meglepődve.
- De igen…
- Ó… ha tudtam volna, akkor sietek. – telepedett le mellém.
- Semmi baj… úgysem volt más dolgom.
- Gratulálok a negyedik helyhez. – mosolygott rám kedvesen.
- Ugyan… lehetett volna jobb is, ha a kocsi gyorsabb.
- Talán majd legközelebb… - nézett rám mosolygósan, mégis félelmet láttam a szemeiben, amit nem értettem. Mitől fél? A félelem mellé még társult egyfajta rettegés is a szemeibe… Nem értettem semmit…
Az este további részében úgy éreztem, hogy kerül engem. A velem való társalgást kerüli. Lefekvéskor sokáig húzta a fürdőben lévő időt, mintha arra játszana, hogy aludjak el… hogy ne tudjam megvárni. Bejött neki, mert elaludtam.

Másnap reggel egyedül ébredtem. Furcsa volt, mert mindig én kelek korábban, Raquelt délig nem is lehet látni. Lesétáltam az emeletről, s a konyhában találtam rá. Nagyon el volt gondolkodva… egy pohár vizet szuggerált.
- Raquel! Hogy-hogy ilyen korai vagy? – kicsit megugrott ültében, szerintem nem számított még rám, hisz korán van.
- Megijesztettél… - látszott a szemében a tegnapi félelem.
- Mi a baj Raquel?
- Baj? Semmi… - mindig is jó színésznőnek tartottam, de most nem tudta titkolni az érzéseit előlem.
- Tegnap a telefonban azt mondtad, hogy beszélnünk kell… - emlékeztettem rá.
- Tudom…
- Akkor itt az alkalom… Mi a baj? És most ne mond azt, hogy semmi, mert látom…
- Csak olyan nehéz… - lett könnyes a szeme.
- Hátha tudok segíteni… mondd el…
- Ha elmondom, ki fogsz borulni… ideges leszel…
- Ettől a bizonytalanságtól leszek ideges… - lettem már egy picit ingerült. Egy könnycsepp futott végig az arcán, de gyorsan letörölte.
- Utálom magam Fernando… - sose hívott így.
- Mit tettél Raquel?
- 2 hónappal ezelőtt lefeküdtem valakivel, és most terhes vagyok…
- Terhes vagy? – lepődtem meg teljesen.
- Igen… és nem tudom kitől… - hullottak a könnyei, de nem foglalkozott vele, csak engem nézett.
- Szóval terhes vagy, és nem biztos, hogy én vagyok az apa? – nem akadtam ki, nem voltam mérges, hisz tudtam, azaz ember, aki velem szemben ül, már nem vagyok belé szerelmes… mégis fájt…
- Annyira sajnálom… - pityergett.
- Mit akarsz tenni? – tértem egyből a lényegre, hisz még el tudja vetetni, ha akarja, de akkor miért mondta el? Nem értettem… teljesen össze voltam zavarodva…
- Ha szeretnéd, megtarthatjuk, hisz tudom mennyire vágytál egy gyerekre…
- De ha nem elveteted… - fejeztem be helyette.
- Én nem tudnám egyedül ezt az egészet végig csinálni… képtelen vagyok rá.
- Ha úgy döntök, hogy tartsd meg, akkor el kell ismernem, hogy az enyém, ugye? Miközben lehet, hogy nem is az…
- Igen.
- Szóval a nevemre kell vennem…
- Igen.
- Adj egy kis időt, hogy ezt végiggondolhassam…
- Annyi időt kapsz, amennyit akarsz… de ne tartson sokáig…
Kisétáltam a konyhából, felvettem a cipőmet. Elindultam kiszellőztetni a fejem. Nem érdekelt az a tény, hogy megcsalt, nem foglalkoztam vele, hisz én is megtettem… A baba-kérdés annál inkább aggasztott. Ha úgy döntök, hogy vállalom, akkor elismerem, hogy én vagyok az apja… de mi van, ha mégsem. Úgy éljem le az életemet, hogy nem tudom, hogy az a gyerek, akit felnevelek, az vérszerint az enyém-e? Képes vagyok mindent feláldozni csak azért, mert szeretnék már egy gyereket? Annyira össze vagyok zavarodva… Az időm, pedig véges…