Remény a boldogságra 11. fejezet

Feküdtem az ágyamon a szobában és nem bírtam abbahagyni a sírást. Azt sem tudtam, hogy igazából miként kerültem ide, de őszintén egyáltalán nem is érdekelt. Az egyik kezemben még mindig szorítottam a levelet, az utolsó dolgot, amit nekem címzett, amikor utoljára rám gondolt…
Annyi rossz dolog történt már velem eddig is, mégis ez a legfájóbb. Nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. De őszintén mire is számítottam? Hogy ő, a nagy pilóta, millió ember példaképe majd leereszkedik hozzám, és engem akar? Egy észrevehetetlen kisegeret?
A fájdalom a mellkasomban, nemhogy megszűnne, inkább elhatalmasodik rajtam, ahogy ezek a gondolatok ellepik az elmémet.
A távolból hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam, hogy a nevemen szólongatnak, és könyörögnek nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én azonban nem mozdultam a helyemről, nem akartam senkit sem látni. Egy időre abbamaradt a dörömbölés, és bíztam benne, hogy zargatóm belátta, hogy jobb lesz, ha most magamra hagy, mert nem akarok senkivel sem beszélni.
Azonban mégsem adta fel, kattant az ajtónak a zárja és hallottam, ahogy belép a szobámba, s az ágyamhoz jön.
- Bella! Mi történt? – hallottam meg Sarah kétségbeesett hangját.
Nem tudtam neki válaszolni, mert a sírásom megint csak erősödött. A mellém telepedett, és a karjaiba húzott, hogy sírjam ki nyugodtan magam.
- Shhh… sírj csak… - simogatta a hátamat, és ettől a gesztustól tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bármennyire is azt hiszem ebben a nagyvilágban. Egy idő után sírásom csillapodott. – Elmondod végre, hogy mi történt? Épp erre jártam, és akkor hallottam meg, hogy mennyire sírsz, és megijedtem. És nem is nyitottál ajtót, így el kellett mennem a pótkulcsért…
- Seb… - adtam meg az egyértelmű választ barátnőnek. Erre az egy szóra azonban a könnyeim megint utat törtek magunknak.
- Mi van vele? – nézett rám Sarah riadtan. Átadtam neki a borítékot, ő kinyitotta és megnézte a tartalmát. Először nem szólt semmit, csak mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, ha legközelebb találkozok ezzel a szőkével meg fogom ütni!
- Akkor már ketten vagyunk… - hangzott tőlem a halk válasz. Ezen mind a kettőnknek egy apró mosolyra húzódott a szája.
- Bella, kérlek, ne gondolj semmi rosszra…
- Tisztában vagy vele, hogy mi ketten Sebbel nem ismerjük egymást olyan rég óta, de én elhittem, hogy valami kialakult kettőnk között. Valami bizalmas, valami megfoghatatlan… Te mire gondolnál, ha kapnál egy ilyen levelet, amibe csak ennyi van írva ’Sajnálom’???
- Bella… ne gondolj bele többet, mint ami valójában…
- Igen, igazad van. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, hogy én ebbe az egészbe sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami igazából. Naiv, buta liba voltam. Pátyolgattam a lelkét, vigyáztam rá… szerettem… igen sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami valójában történt… - hergeltem fel magamat. A sírásom, a fájdalmam, már inkább saját magam ellen irányult. Hogy lehettem ekkorra hülye?
- De Bella… biztos van rá megfelelő magyarázata…
- Sarah! Nekem ebből elegem van, és nem vagyok kíváncsi a magyarázatára… és ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni… - bólintott, majd halkan elhagyta a szobámat, ezzel magamra maradtam a fájdalmammal, és a gondolataimmal…