Hinni az életben

17. rész

Mióta elmondtam neki mi történt velem, valahogy minden megváltozott. Vele életem, egy házban. Amikor pedig versenyen van, elvisz az Édesanyjához Espooba, hogy se Ő se én ne legyünk annyira egyedül. Paula, egy igazi angyal. Mikor megosztottam mindezt vele, jól kinevetett. De én ezt így gondolom. Ahogy a családját szereti, és ahogy gondoskodik még most is a felnőtt fiairól, az példaértékű.
Igaz Raminak, Kimi bátyjának, van már családja, azért a fél szemét még most is rajta tartja. Ha valamit a két fiú nem úgy tesz, ahogy Anyukájuk szerint elvárandó legyen egy felnőtt férfitól, nem hagyja szó nélkül, de még ekkor is szeretettel beszél hozzájuk. Nem szigorúan, de a jó útra próbálja terelni őket.
Furcsa volt Finnországban lenni, mert Paula szinte megtiltotta, hogy bármit is csináljak, így kerestem kellett magamnak egy elfoglaltságot… olvastam. Hogy a valóságot mondjam, szinte faltam a könyveket. Főleg az olyanokat, ahol a gonosz meglakol a tettei miatt, és a jó elnyeri méltó jutalmát. Bíztam abban, hogy talán az én kis életem is erre a pályára kerül. Bíztam Kimiben… sokszor már úgy éreztem, hogy szinte tőle függök. Ő lett az én nagy szenvedélyem.
Akkor voltam nyugodt, ha vele minden rendben és elégedettnek tűnt. Ez természetesen a környezetünknek nagyon is feltűnt, főként az utóbbi pár napban Paula tartotta nagyon rajtunk a szemét. Kimi most épp itthon van, így kitalálták, hogy grillezzünk. Ramiék is átjöttek, így megtelt a ház zsivajjal. A két kisfiú azonnal birtokba vette az udvart a nagymamájuk legnagyobb örömére. A fiúk, Kimi és Rami, birtokba vették a kerti sütőt, hogy ők majd megcsinálnak mindent, mi pihenjünk nyugodtan. Kiistina, Rami felesége, és Paula bevonulta a konyhába, így nem akartam őket zavarni. A fiúk is elvoltak a sütő körül, láthatóan jól elbeszélgettek, de azért fél szemüket a két kissrácon tartották. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok ide való. Kívülállónak éreztem magam, pedig ők mindent elkövettek, hogy ne így legyen, valahogy mégis ez lett.
Az egyik kerti széken ültem, és a kezembe vettem az aktuális könyvemet, melyből már csak pár oldal volt vissza. Arra eszméltem fel, hogy valaki egy poharat tesz elém az asztalra, s ez a valaki leül mellém.
- Miért nem jössz oda hozzánk? – szólalt meg Kimi.
- Én nem akarok zavarni. – szólaltam meg zavartan. Kimi kivette a kezemből a könyvet és letette az asztalra.
- Ne beszélj butaságokat. – fogta meg a kezem. – Nem zavarsz, ha így lenne nem lennél itt. Ne vonulj mindig el. Tudom, hogy szeretsz olvasni, és nagyon örülök neki, de most mindenki itt van, gyere, beszélgessünk. – húzott fel a székről gyengéden.
A többiekhez mentünk, de a kezemet Kimi nem engedte el. Kellemes érzés volt, a szívemet melengette. Láttam, hogy Paula tekintetét sem kerüli el mindez, de egy boldog mosollyal nézett rám, mire elpirultam…
Besötétedett, mire mindent kisütöttek a fiúk, és elfogyasztottuk a vacsorát. Az ikrek kikönyörögték, hogy had játszanak Apukájukkal odabenn a legújabb videojátékkal. Pauláék meg a konyhában mosogattak, így a kinti rendtevés rám és Kimire maradt. A sütőt a helyére rakta, addig én az asztalon pakoltam össze. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak azt vettem észre, hogy valaki a hátamhoz ér. Megugrottam, s abban a pillanatban az „elkövető” felé fordultam.
- Kimi… - suttogtam – a frászt hoztad rám… - szorítottam a kezeimet a szívem fölé.
- Ne haragudj! – ölelt magához szorosan – Azt hittem hallod, ahogy jövök, de ezek szerint eléggé elgondolkodtál. – suttogta a fülembe.
Úgy éreztem, hogy elveszek a karjai között. Még mindig vékony voltam, de már nem annyira nagyon, mint a megismerkedésünk idején. A hátamon a keze nagyon finoman és lágyan simogatott. Az egyik kezemmel átkaroltam a derekát, a másikat a mellkasára fektettem. Oldalra fordítottam a fejem, így a fülem pont a szívén volt… hallottam minden egyes dobbanását…
Pár perc elteltével is még mindig szorosan összebújva álltunk kinn a sötétben. A szívem környékén valami eddig ismeretlen melegséget éreztem. Onnan indult el, és minden porcikámba beférkőzött pillanatok alatt. Nyugalom telepedett rám, és tudtam, hogy Kimi meg fog óvni, vigyáz rám.
Éreztem, ahogy Kimi egy kicsit eltávolodik tőlem, s én is el akartam húzódni erre, de nem hagyta. Ráemeltem a tekintetem, és a kék szemeivel engem nézett. Az egyik kezével óvatosan végigsimított az arcomon. A szemei megállapodnak a számon, s az arca egyre csak közeledett az enyémhez. Annyi teret adott, ha nem akarnám, akkor visszavonulót fúj.
Már csak azt éreztem, hogy az ajka az enyémhez ér. Nem volt agresszív, nem erőszakoskodott velem. Gyengéd volt, figyelmes, és tapogatózó. Nagyon figyelt arra, nehogy elriasszon. Tudtam, hogy elég lenne egy elhúzódás, és ő mindezt tiszteletben is tartaná, sőt lehet nem is próbálkozna nálam többet.
Döbbentem álltam ott a karjai között, miközben apró-pici csókokkal hintette be az ajkamat. Nem akartam elhinni ezt az egészet! Olyan abszurd! Ő és Én… olyan hihetetlen, hogy engem akar, és most engem csókol.
A szívem, mely eddig csak egy szerv volt bennem, most érzelmek sokasságát, impulzusokat küld az agyamnak, melyeket nem is tudok jelenleg felfogni. Bátortalanul kulcsoltam a kezeimet a nyaka köré. Az ajkaimat kissé szétnyitva engedtem bebocsátást neki. A karjai szinte bilincsként fonódtak a testem köré, melyek most egyáltalán nem zavartak. Sőt! Egyet biztosan tudtam! Nem akartam, hogy abbahagyja. Sosem kaptam senkitől ilyen csókot, mely tele volt érzelmekkel, s talán egy kicsit többel is. Jövővel is kecsegtetett… boldog jövővel…