Hinni az életben

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta a történetet, és komizott is hozzá. Íme az utolsó rész...

Epilógus

- Anya!!! Matti megint nem enged oda a hintához! – durcáskodott kislányom.
- Sophie… kérlek, Kicsim ne veszekedjetek! – húztam magamhoz alig három éves kislányomat. – A bátyád mióta ül benne?
- Már egy jó ideje. Azt mondta, hogy odaenged, de mindig ezt csinálja! – nézett rám bosszúsan jégkék szemeivel.
- Apa merre van? – simogattam meg a hátát, ahogy az ölemben ült.
- Az előbb telefonált szerintem Seb bácsival. Azt mondta, hogy átjönnek este Liz nénivel. – csacsogta vidáman.
- Sziasztok Szépségeim! – jelent meg férjem egy fürdőnadrágban, kezében a gyerekek fürdőruháival. – Mártózunk egyet Sophie? – invitálta a kis hercegnőt.
- Naná! – vágta rá, s elindultak átöltözni. Ahogy ők bementek megjelent Matti kisfiúnk is.
- Anyaaaaaaaaaa!!! Apáék merre vannak? – nézett rám kíváncsian.
- Gyere csak ide. – húztam az ölembe – Miért nem engedted a húgodat a hintába? – kérdeztem tőle kedvesen.
- Mindig azt akarja csinálni, amit én. – vágta be ő is a durcás arcot. Már tudtam, hogy ezért a férjemet kell elő vennem, tőlem ilyet nem láttak az biztos.
- Matti… tudom, hogy te már nagyfiú vagy, de ő még kicsi. Foglalkozni kell vele, és nem csak nekünk Apával, hanem neked is. Te vagy a nagy tesó kettőtök közül. – magyaráztam neki türelmesen.
- Rendben van Anya, megértettem. – nézett rám a kék szemeivel ő is.
- Köszönöm. – adtam egy puszit az arcára. – Apa és Sophie bementek átöltözni, mert úszkálnak egyet a medencében. Ha van kedved csatlakozhatsz hozzájuk. – bíztattam.
- Akkor bemegyek, és megkeresem őket. – indult be a házba.
Kinn üldögéltem a napozóágyon, és a laptopomon végeztem el az utolsó mentést a szövegszerkesztőmben. Tudtam, hogy most lett tökéletes. Kis családom akkor lépett ki az ajtón, mindenki fürdőruhában, férjem kezében Sophie úszógumija, melyet ráadott mielőtt a vízbe ment volna vele.
- Anya, gyere te is. – szólt kislányom, aki épp Apukáját locsolta a bátyjával összefogva.
- Igen Anya… gyere te is. – hívott széles mosollyal a kisfiam.
Így nem tudtam mit tenni, ennek a hívásnak nem lehet ellenállni, én is bementem hozzájuk, a medencébe. Most már nemcsak a férjemet, hanem engem is locsoltak. Életem egyetlen szerelme, szorosan magához húzott.
- Hééééé… arról nem volt szó, hogy le is locsoltok minket… - ellenkeztem férjem karjaiban.
- De olyan mókás! – kacagott a leányzónk.
- Mi azért annyira nem tartjuk annak, igaz Szívem? – simított végig a hátamon.
- Hát nem… miért nem úszkáltok egy kicsikét? – vetettem fel mindkét gyerkőcnek.
- Gyere Sophie labdázunk… - húzta a sekélyebb részhez Matti a kislányt.
- Hogy állsz a könyveddel? – kérdezte tőlem még mindig szorosan összebújva.
- Kész van… - suttogtam, s egy röpke csókot adtam az ajkaira. A mai napíg ellágyulok a jégkék szemeitől.
- És ennek mi lett a címe? – kíváncsiskodott.
- Hinni az életben…