Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Köszönöm szépen, hogy ennyien érdeklődtök a történet iránt, nagyon jól esik ez nekem. A Száguldó örvénnyel még nem tudtam mit kezdeni, de bízom benne, hogy ebben a kis "szünetben" megtalál az ihlet.
Az előző részhez írt rengeteg komment miatt, amit nem győzök megköszönni, itt is van az új rész.

2. rész

Claire távozott a szobámból, hogy üdvözölje a vendégünket, de én nem akartam lemenni. Túl sok volt az információ, amit megosztott velem. Nehezen hittem el, hogy a kis Sebastiannak tetszem. Hiszen annyi idős, mint Hanna. 1 év telt el az utolsó találkozásunk óta, de tudom azt, hogy kétszeres világbajnok lett a csapatával. Minden bizonnyal nagyon boldog most…

Hannát viszont egyáltalán nem értem. Igazán lehetne annyi esze neki, hogy erről az egészről mit sem tudtam. Ebből látszik, hogy egyáltalán nem ismer. Hangos kopogás szakította meg gondolatmenetemet.

- Szabad! – szóltam ki, mire Anya nézett be.

- Gyere le Zoé, megjött Sebastian, és szeretne üdvözölni téged. – mondta egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Hanna?

- Nincs még itthon. – lett egyszerre szomorú, és a szemében düh csillant – Fogalmam sincs, hogy hol lehet.

- Rendben, egy perc és megyek. – mosolyogtam vissza, majd a szobámhoz tartozó fürdőbe mentem.

Ahogy találkozott a tekintetem a tükörképemmel, elmosolyodtam. Még mindig Sebastianon gondolkodtam. Vajon csak azért járt Hannával, hogy a közelemben legyen? Természetesen csak akkor igaz ez a kérdés, ha Claire a valóságot állítja. Ezt azonban csak egyféleképpen tudhatom meg, ha lemegyek. Gyorsan megfésültem a hajam, tettem fel egy kis ajakbalzsamot, s elindultam lefelé.

Hangok szűrődtek fel, az emeletre, ahogy elértem a lépcsőt. Lassan haladtam lefelé, tudni akartam, hogy miről van szó. A lépcsőfordulóból pont Clairet láttam, ahogy Sebastiannak magyaráz. Pár másodpercig elmerengtem rajta. Ő már nem az a srác, akit ismertem, ő is és én is mind a ketten felnőttünk. Lassan vettem a lépcsőfokokat lefelé… Apa szúrt ki először.

- Zoé… de jó, hogy lejöttél. – mondta kedvesen, mire Sebastian azonnal felpattant a kanapéról, s rám nézett.

- Szia… - suttogta halkan egy mosoly kíséretében. Tudtam, hogy nem árulhatom el Clairet, hiszen ezekről a dolgokról nekem nem szabad tudnom.

- Szia Sebastian. – mosolyogtam rá, s közelebb léptem, hogy megölelhessem, de szinte Ő vont karjai közé. A fülem mellett hallottam, hogy mély levegőt vett.

- Hiányoztál… - súgta a fülembe.

- Te is nekem… - suttogtam ugyanúgy, ez a varázs azonban csak pár másodpercig tartott, és sajnáltam, hogy véget ért, mikor elengedett.

Claire mellé ültem vele majdnem szembe. Így gátlástalanul tudtam szemlélni Őt. Végignéztem rajta… igazi férfi lett. A haja tökéletesen bezselézve, meg volt borotválkozva, az ing rajta tökéletesen vasalt. Csak néztem Őt, ahogy magyarázott nekünk az új autóról, a várható fejlesztésekről.

Anya megkért, hogy a konyhába menjek, és hozzak egy kis frissítőt. A poharakat egy tálcára tettem, épp az üdítőt vettem elő, amikor megjelent mögöttem.

- Milyen volt Franciaország? – dőlt neki a konyhapultnak mellettem.

- Hááát… a kaja pocsék. – nevettünk mindketten – De ettől függetlenül szerettem ott dolgozni. – sóhajtottam nagyot.

- Sajnálod, hogy vége, igaz? – fogta meg a kezemet.

- Nem is az a baj, hogy vége, hanem, hogy ismét itthon vagyok, és a szüleimen élősködöm. Nem szeretek tétlenül lenni. – húztam meg a vállaimat.

- Sajnálom, hogy csak úgy kitettek… - simogatta meg a másik kezével az arcomat. Égett a bőröm, ahol hozzámért.

- Ugyan – legyintettem – a főnököm unokahúgának kellett a meló. – mosolyogtam el magam kényszeredetten.

- Bárcsak tudnék valahogy segíteni, hogy ne lássam a fájdalmat, és a csalódottságot a szemeidben. – lépett közel hozzám. A gombóc egyre jobban nőtt a torkomban.

- Majd… csak túlteszem… magam rajta. – szinte szótagoltam, de a végére előbukkantak azok a fránya könnycseppek, amit eddig megpróbáltam visszatartani.

Azonnal magához vont, és én nem is akartam ellökni magamtól, pedig az lett volna a helyes. Simogatta a hátamat, megnyugtató szavakat suttogott a fülembe. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban csak rá van szükségem, de ő nem hozzám tartozik. Azonnal kibújtam karjai közül, és megtöröltem a szemeimet.

- Bocsáss meg, nem akartam előtted kiborulni… - suttogtam, de nem mertem ránézni, inkább elfordultam tőle.

- Semmi baj… - jött mögém, és simogatni kezdte a hátamat, miközben egy zsepit nyomott a kezembe.

- Itt vagytok? – robogott be Claire, és mi abban a pillanatban szétrebbentünk – Te sírtál? – lepődött meg.

- Nem, csak annyira örült a világbajnoki címeimnek, hogy örömében elsírta magát. Igaz Zoé? – mosolyogott rám Sebastian.

- Igen, így volt. – törölgettem a szemeimet mosolyogva.

- Na szóval! – csapta össze a tenyereit – Arra gondoltam… - kezdte nagy mosollyal.

- Ez már nem kezdődik jól… - morogtam, mire Sebastian felkacagott mellettem.

- Ünneprontók! – vágta oda húgom – Szóval mi lenne, ha elmennénk ma este bulizni? Hm? Megünnepelnénk, hogy a nagy és okos nővérem hazajött! – jött oda és átkarolt.

- Részemről rendben! – húztam meg a vállam – De! Ha olyat csinálsz rákoppantok a fejedre! – fenyegettem meg mosolyogva.

- Én is! – küldött felénk egy mindentudó pillantást – Habár… nem… nem tenném tönkre az estéteket… - mielőtt hátba tudtam volna csapni eliszkolt mellettem. Szemtelen!