Sorsfordító találkozás

3. rész

Mintha pislogtam volna kettőt és máris péntek délután lett volna. Túl a szabadedzéseken, és a büfé pörgésén. Úgy gondoltam, hogy már előbújhatok, hiszen ilyenkor csak a csapattagok szoktak már ott tartózkodni. Nagyon bíztam benne, hogy valakinek meg sajtó-felé vannak elfoglaltságai…

Vanda az ominózus beszélgetés óta nem hozta szóba, én meg próbálok tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne a helyzet. Pedig ez koránt sincs így. Valami akkor, ott a liftben megváltozott, és most nem arra gondolok, hogy Ő a nagy pilóta egyáltalán észrevette, hogy létezem, hanem bennem, iránta. Eddig egyáltalán nem foglalkoztatott a lénye. Most mégis azon kapom magam a napokban, hogy egyre sűrűbben gondolok rá, és a liftes esetünkre. Válaszokat szeretnék kapni a kérdéseimre, főként arra, hogy miért is bámult engem annyira, mégis inkább meghúzódom a kicsiny irodámban, és elrejtőzöm előle, ahogy eddig is tettem. Ő nem is tudja, hogy ki vagyok valójában – vagyis nagyon bízom benne, hogy még mindig ez a helyzet – s ez így is van rendjén.

Gyorsan kikértem a kajámat a lányoktól, és helyet foglaltam Vanda mellett. Eddig sosem szemlélődtem, s most állapítottam meg, hogy jó pár csapattag, úgy, mint én ilyenkor fogyasztja el az ebédjét. Mondjuk nekem lett volna rá időm előbb, de nem akartam egy bizonyos német miatt.

- Elgondolkodtál… - szól nekem barátnőm egy kis idő után.

- Csak nézek ki a fejemből… - húzkodtam a vállaimat.

- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem mondasz igazat, de mindegy, hagyjuk. Ha beszélni akarsz róla, majd megteszed, nem erőltetek semmit, ígérem. – néz rám komolyan, és én elhiszem, hogy így lesz.

Már majdnem végeztem az ebédemmel, amikor a pult előtt várakozók közül egy srác megfordult. A falat majdnem a torkomon akad, ahogy megismerem őt! Én Őt láttam már! Vele volt a liftbe! Riadtan kaptam el a fejem, nehogy megismerjen. Rimánkodtam mindenkihez, hogy így legyen.

- Baj van Ellie? – néz rám aggódóan Vanda, nem kerülte el a figyelmét riadalmam.

- Én csak… - nézek vissza félszegen a szőkére, de ő már nagy szemekkel engem bámul.

- Ó! – nyögi ki Vanda, ahogy ő is oda néz. Ó, de még milyen ó… basszus!

- Mi van Heikki kővé váltál? – jelenik meg a német, s a szemem sarkából látom, hogy követi barátja pillantását, akinek a kék szemei még mindig rajtam nyugszanak. Jaj, de jó, most már ketten néznek! Legközelebb szedek belépőt!

- Nem ültök le? – invitálja kedvesen őket barátnőm. Dehogy ülnek le! Próbáltam csúnyán lézni a barátnőre, de őt, ezt egyáltalán nem foglalkoztatta.

- Heikki vagyok – mutatkozik be a szőke barát miután helyet foglaltak velünk szemben – Ő pedig Sebastian. – mintha nem tudnám. Legszívesebben megforgattam volna a szemeimet.

- Vanda vagyok, ő pedig Ellie. – mutat be minket a mellettem ülő áruló.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetünk titeket. – kezdi a német velem szemben, mialatt folyamatosan engem bámult. Az asztal alatt tördeltem a kezeimet, a szemeimmel pedig az asztallapot fixíroztam.

- Mi is, igaz Ellie? – lök oldalba az állítólagos barátnőm.

- Per-persze… - dadogom zavartan, mialatt csak egy pillanatra nézek fel, akkor is egy kíváncsi kék szempárral találom magam szembe. Ahogy találkozik a pillantásunk, azonnal újra az asztallapot kezdem nézni, mintha valami lenne ott.

- Még nem láttalak itt titeket, újak vagytok? – kezdi a beszélgetést Heikki.

- Nem – nevet Vanda – már egy pár éve itt dolgozunk.

- Még sosem láttalak itt… - suttogja a német szinte csak nekem, én pedig egyre nagyobb zavarba jövök.

- Ellie sosem volt a társaság középpontja. – kotyogja közbe barátnőm.

- Vanda… - suttogom neki oda, de nem nézek fel. Nem bírom elviselni, ha ennyire feltűnően bámulnak…