Sorsfordító találkozás

6. rész

A liftben már lefelé tartottunk, mikor kezdtem ez az egész vacsorásdi dolgot egyre borúsabban látni. De Vanda hajthatatlan volt. Szinte úgy tuszkolt ki a szerkezetből, és ha nem tettem volna, amit ő akar, még képes lenne az egész hallon végigrángatni. De rendes voltam, és mentem mellette… mégis úgy éreztem, mintha a kivégzésemre tartanánk…

Egyszerre kiszúrtam őket az asztalnál, és ez fordítva is így történt. Mintha csak egy jól megkoreografált tánclépések lettek volna, Vanda ült Heikki mellé, s így nekem nem maradt más választásom, a német mellé kellett ülnöm. Vagyis nagyon előzékenyen kihúzta nekem a széket, majd miután helyet foglaltam, ő is megtette.

Zavarban voltam… ez volt az első, amit éreztem. Ehhez én nem voltam hozzászokva. Ülni egy csilli-villi étteremben, várva a pincérre, kinek tökéletesen vasalt ingjében még egy redő sem fedezhető fel. Majd előzékenyen ajánlja az étterem egyik legdrágább francia borát…

Végülis, csak túljutottunk a rendelésen, s majdnem mosolyognom kellett a pincér zavarán, hogy egyikünket sem lelkesítette a francia bor, majd a zenekar csak nekünk felcsendülő zeneszámát is Sebastian nagyon finomat elhárította…

- Jól érzed magad? – hallottam meg a kérdését. Felé fordultam, s láttam csillogó szemeit és a mosolyát, mely akkor, abban a pillanatban, csakis nekem szólt.

- Igen. – próbáltam minél határozottabban kimondani ezt az egyetlen kis szócskát, majd valamiféle kis mosolyt küldtem felé. Valamennyire sikerülhetett is, mert az övé ettől még szélesebb lett, akkor úgy éreztem, hogy ez a legőszintébb mosoly, amit valaha is kaptam csöppnyi életem során.

- Ennek nagyon örülök… - hajolt kicsit közelebb, hogy suttogásunkat csak mi halljuk. S akkor olyasmi történt velem, ami eddig sohasem.

Zavarban voltam… de ez nem az a félelem keltette zavar, hanem… más. Az arcom bizseregni kezdett, s úgy éreztem, hogy az összes véremnek éppen nincs más dolga, mint az arcomba tódulni. Lehajtottam a fejem, hogy ne lásson, hiszen olyan lehettem, mint a paradicsom… ugyanakkor nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak…

- Most rosszat mondtam? – húzódott még egy kicsit közelebb. Képtelen voltam akár egy szót is kinyögni, így ajkam beharapva ráztam meg a fejem…

Vanda és Sebastian közös erővel kiharcolta a desszertet. Heikki próbált engem is az oldalára állítani, hiszen még a főételnek a félét sem bírtam megenni. A mellettem ülő német közölte a barátjával, ha valakinek nekem kötelező desszertet enni, mert minden bizonnyal nem ízlett a hús, hiszen alig ettem belőle. Nem bírná elviselni, hogy éhesen feküdjek le. Ismét előttünk volt az étlap, de már a desszerteknél kinyitva, mikor összeszedtem minden bátorságomat.

-  Miattam nem kell rendelni desszertet. Én… nem bírok már többet enni. – jelentettem ki, s önmagamon is meglepődtem, hogy ilyen bátor vagyok a közelében.

- Hiszen alig ettél valamit. – néz rám hitetlenkedve – Nem ízlett? Baj van? Nem érzed jól magad? – faggat töretlenül. Segélykérően Vandára nézek…

- Ellie sosem szokott felfalni egy fél konyhát. – próbálja meg barátnőm elviccelni a dolgot.

- De akkor is… egy kismadár többet eszik, mint te! – vette át a szót a másik szőke, s én legszívesebben megfojtottam volna barátnőmet, amiért elcibált erre a vacsorára.

Míg én forrongtam magamban Sebastian magához hívatta a pincért, s valamit súgott neki. Annak láthatóan felragyogott az arca, mint akit puskából lőttek ki, sietősen távozott.

- Miben sántikálsz Vettel? – nézett az edzője a németre gyanúsan.

- Én? – mutatott magára szélesen mosolyogva – Semmiben.

- Uram – jelent meg a pincér kezében egy tálcával, majd az asztalra tette – a ház specialitása, a Sajttorta!

- Felejtsd el Vettel! – szólt rá Heikki ellentmondást nem tűrő hangon, mikor Seb már kezdte megszegni a tortát.

- Egy kis szelettől még semmi bajom nem lesz. – vigyorgott kitartóan.

- Az nem egy kis szelet… az kisiklatna egy vonatot is. – folytatta a piszkálódást a finn.

- Ez Ellié. – tette elém a kistányérra, szerintem a fél tortát.

- Én… én ezt… nem… - habogtam a torta halomra nézve.

- Ha nem bírod megenni, akkor becsomagoltatom. – nézett rám hatalmas mosollyal. Miért akar vajon úgy teletömni, mint egy karácsonyi kacsát????

A lift felé tartva úgy éreztem, hogy kipukkadok. Kezemben a becsomagolt tortamaradékommal léptünk be mind a négyen. A liftajtó már majdnem becsukódott, amikor egy kéz megfogta azt, s belépett rajta Fernando Alonso, és vélhetően a barátnője, mivel egymáson csüngtek. Sebastian azonnal felém mozdult, s számomra a lift korlátozta a menekülési lehetőségeket.

Ahogy a szerkezet felfelé haladt, éreztem, hogy valaki figyel. De most nem Sebastian pillantását éreztem… vagyis nem csak azt. Az elmúlt pár napban a németét, már valamelyest megszoktam, most azonban ez egy barna szempár volt, aki hol Sebastiant figyelte, hol engem… miközben a német ragyogó szemeit rám szegezte…

***

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az első heti rész Ebbiék történetéből. Nagy örömömre szolgál, hogy látom a másik történetem is elnyerte a tetszéseteket, így megsúgom, de nagyon halkan, hogy készül már hétvégére a rész. Pusz mindenkinek: szabus