Sorsfordító találkozás

7. rész

Másnap reggelem kicsit kapkodósra indult, ugyanis majdnem elaludtam. Vanda nem sietett, neki nem kellett már reggel tiszteletét tennie a pályán. Ilyen még nem fordult elő velem, mióta a Forma 1-ben dolgozom. Már a hallon száguldoztam volna végig, amikor Sebastian egyszer csak feltűnt a semmiből… erősen megfogott, hogy ne zakózzam egy hatalmasat.

- Hova-hova Szélvészkisasszony ily korán reggel? – mosolygott rám, miközben még mindig nem engedett el

- Elaludtam. – vallottam be zavartan suttogva.

- Most indulunk Heikkivel a pályára, gyere velünk. – mosolygott még mindig kitartóan, majd a finnek intett, aki azonnal odajött - Lesz egy utasunk. – mutatott rám a német, én meg azon munkálkodtam, hogyan kerülhetnék ki a karjai közül.

- Hello Ellie. – köszönt egy fél mosollyal Heikki.

- Hello. – köszöntem zavartan.

- Akkor velünk jössz? –nézett az edző a németre.

- Jaj… - vakarta meg a tarkóját, de az egyik kezével még mindig átkarolt – már a garázsban van a motorom, amit erre a hétvégére kaptam.

- Semmi gond, akkor majd Ellivel elszórakoztatjuk egymást a pályáig. – mosolygott rám kedvesen.

- Biztos jó ez így? – nézett rám a német.

- Seb! – szólt a finn erélyesebben – Indulni kell… most!

A garázsig hármasban mentünk. A finnel az Infiniti felé tartottunk, míg meg nem láttam, hogy egy motor van mellette. Csendesen bepakoltam az autóba, majd kinyitottam az ajtaját, hogy beszálljak. Sebastian arra ért oda, hogy felüljön a motorra. Összeszedtem minden bátorságomat…

- Vigyázz magadra… jó? – úgy éreztem, mintha a számat nem én mozgatnám, s ezeket a szavakat más mondta volna ki.

- Nem lesz semmi baj. – kacsint rám egy mosoly kíséretében, s én sem bírok máshogy cselekedni – Heikki! – szól oda a sofőr helyén ülő szőkének már a motoron ülve – Nagyon vigyázz rá!

- Nyugi! – vigyorog a finn – Vagy tán attól félsz, hogy előbb érünk oda, mint te? – csipkelődött vele.

- Attól nem! – vigyorog, majd az autó beindult alattam, s elindulunk. Még láttam, ahogy integet nekünk mosolyogva…

A finnekről úgy tartják, hogy csendesek… persze mindez elméletben igaz. Heikki egész úton szórakoztatott. Csak beszél, csak beszélt, csak beszélt… Én természetesen bólogattam, hümmögtem, mint akit lényéből fakadóan leköt a csacsogása… pedig nem így volt. Nagyon nem, s ez teljesen összezavart.

Kedves velem, figyelmes, előzékeny, udvarias, s még sorolhatnám felém a pozitív jelzőit… de miért? Miért csinálja ezt? Miért akar összezavarni? Záporoztak a fejembe a kérdések, de egyikre sem kaptam választ.

A pályához érkezve hálát adtam mindenkinek, hiszen így legalább Heikki nem akar mindenáron szórakoztatni. Gyorsan kipattantam az autóból, s körbenéztem a parkolóban. Nem láttam sehol a motort, s mindez furcsa érzéseket kavart össze bennem.

Heikki nem igazán zavart mindez, hanem elindult a beléptető kapun a laptoptáskámmal a kezében. Gyorsan kellett szednem utána a lábaimat, hiszen míg ő egyet, én kettőt léptem. Itt már nem csacsogott, hanem csendben baktattunk egymás mellett.

Ahogy beléptünk a fotocellás ajtón nyúltam a táskám után, amit készségesen odaadott nekem, de egy adott irányba bökött a fejével. Odafordultam, s akkor láttam meg a németet, az egyik asztalnál ülve, vigyorogva. Heikki azonnal felé vette az irányt, én nem, ott maradtam az ajtóban kővé dermedve. Sebastian nagy szemekkel nézett rám, s én nem tudtam, hogy mit is kéne tennem. Adrian mentette meg a helyzetet, aki egy váratlan pillanatban megszólított…

- Ellie! – köszöntött rám megkönnyebbülten – Jaj, de jó, hogy megérkeztél. Meg kellene nézned egy-két adatot még a harmadik szabadedzés előtt, hogy be tudjuk állítani az autókat. – mutatott a képembe azonnal egy-két telemetria táblázatot.

- Adrian! Ellie még nem is reggelizett. – lépett oda Sebastian, s én félve pillantottam rá, mint egy rosszcsont gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Nem baj, ha ezt később ejted meg? – néz rám a tervező kétségbeesve.

- Te is tudod, hogy a reggeli az egyik legfontosabb étkezés. Szeretnéd azt, hogy valahol rosszul legyen, mert nem evett? Én nem! – ellentmondást nem tűrő volt a hangja. A világ egyik, legnagyobb tervezőzsenijét fél csuklóból leosztja, azért, mert neki éppen az a legfontosabb, hogy én reggelizzek.

- Menet közben is be tudok kapni pár falatot. – rántottam meg a vállamat lazán.

- Ellie! – csattant a német hangja, amitől összerezzentem, s szerintem ezt ő is észrevehette, mert azonnal visszavett – Adrian elviszi a táskáidat az irodába, te meg eljössz velem reggelizni. Ezután épségben leszállítom neked, megígérem. – nézett a tervezőre.

- Rendben van. - bólintott, majd elvette a csomagjaimat, és már ott sem volt.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – kezdte, ahogy ketten maradtunk. Már amennyire ketten tudtunk lenni egy zsúfolt szombat reggel a büfében.

- Nincs gond… - suttogtam mialatt a cipőm orrát fixíroztam.

- Ellie, kérlek… - vett egy nagy levegőt – Időmérő lesz ma, kérlek… - felemeltem a fejem, hogy rá tudjak nézni, bele egyenesen a szemébe.

- Nincs semmi gond. – válaszoltam neki minden bátorságomat összeszedve.

- Biztos? – nézett rám bátortalanul. Tisztában voltam vele, hogy egy jó időmérő mennyit jelent egy csapatnak… hát még egy pilótának a hazai verseny…

- Igen, biztos. – válaszoltam teljesen őszintén.

- Reggelizel velem? – nézett rám hatalmas szemekkel. Bátorság Ellie, bátorság.

- Ezer örömmel. – próbáltam meg rámosolyogni, s ettől a kis gesztustól már fülig ért a szája…

***

Sziasztok!

Örömmel olvasom soraitokat, hogy tetszik a történet nektek! Mindannyian Sebastian szemszöget szeretnétek, és meg fogjátok kapni, de nem ebben a részben. :) A következőben lesz, ezt megígérhetem.

Szombaton pedig jön a Vágyaink boldogsága....

Sok pusz mindenkinek: szabus