Sorsfordító találkozás

5. rész

- Miről beszélgettetek? – kíváncsiskodtam, mialatt az irodámban foglaltam el ismét a helyem.

- Csak rólad. – húzta meg a vállát, mialatt helyet foglalt velem szemben az egyik fotelban.

- Rólam? – riadtam meg – De… ugye nem számoltál be neki mindenről? És… és… - habogtam.

- Semmi baj, nyugodj meg Ellie. – nyugtatott azonnal – Semmi különösről nem beszélgetünk, hogy mikor kerültél ide, s mióta dolgozol itt és kivel.

- Akkor megnyugodtam. – fújtam ki a bent tartott levegőt.

- Az bizony feltűnt, hogy nem igazán tetszett a németnek, hogy Adrian titkolt előle. – nevetgélt.

- Fejezd be Vanda, ugyan mit érdekelheti, hogy ki vagyok én?!

- Hidd el nagyon is! – vágott azonnal vissza, mire én csak fintorogni tudtam – Ellie ne legyél ilyen. Sebastian rendes embernek néz ki, jóképű és még sikeres is. Te meg szép vagy, okos intelligens, kedves, mi kellene még neki? Ha engem kérdezel, tuti, hogy érdeklődik irántad. – vigyorgott.

- Jó hogy ma már nem az esküvői meghívó mintákat nem akarsz nekünk válogatni! – vágtam hozzá epésen – Vanda ez ostobaság, amit most itt összehordtál nekem. Verd ki ez sürgősen a fejedből…

Már odakinn sötét volt, mire bezártam a szövegszerkesztőt, és az irodám ajtaját is. Semmi másra nem vágytam csak valami táplálóra és az ágyamra. Egykedvűen baktattam a kijárat felé, s azon gondolkodtam, hogy milyen hosszú séta vár rám a szállodáig. A parkoló végénél járhattam, amikor egy autó lelassított mellettem, majd megállt. Megijedtem… sötét volt és én egyedül voltam.

- Szia! – szólt hozzám egy ismerős hang boldogan. Ahogy odafordultam vettem észre, hogy ki is az.

- Szia… – próbáltam meg normális hangon kinyögni valamit, de a hangom így sem volt több suttogásnál.

- Szállodába jössz? – vigyorgott rám.

- Ig… Igen… - nem hiszem el, hogy nem tudok a közelébe egyetlen szót sem normálisan kinyögni.

- Gyere, elviszlek. – s már szállt is ki a csodajárgányából.

- Nem kell! – vágtam rá azonnal – Hm… sétálok egyet. – próbáltam meg összeszedni magam a közelében.

- Oh persze, vak sötétben, egyedül. Felejtsd el! – lépett elém, s komoly arcot vágott, legalábbis amit láttam belőle.

- Máskor is… sétáltam már egyedül. – próbáltam meg minden bátorságomat összegyűjteni.

- Nem akarok arra gondolni, hogy mi volt ez előtt. – morgott – Ellie… - vált lággyá a hangja – Nem foglak bántani… kérlek. Nem szeretném, hogy egyedül sétálj. – suttogta már csak a végét nekem. Tisztában voltam vele, hogy csak akkor hagy békén, ha belemegyek a dologba.

- Rendben… veled tartok. – adtam meg magam.

- Oké! – vigyorgott, mint a vadalma, s kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Beültem és bekötöttem magam. Sebastian mindezt leellenőrizte, majd ő is beült.

- Szia Ellie! – fordult hátra egy mosollyal Heikki.

- Szia… - köszöntem zavartan.

Az út számomra csendesen telt. A fiúk beszélgettek, a rádió monoton hangja szólt a háttérben… én meg elvesztem a saját kis világomban. Próbáltam semmire sem gondolni, és csak az ablakon kifelé nézelődni. Sebastian parfümének az illata lengte be az egész teret, és most menekülni sem tudtam előle. Az agyam egy rejtett kis zuga folyamatosan azt hajtogatja, hogy ne féljek tőle, valahogy olyan nehezen volt mindez érthető számomra. Itt van egy srác, aki bárkit megkapna, csak csettintenie kellene, ő mégis nekem szajkózza, hogy nem fog bántani… mindez, nekem, érthetetlen.

A szemeim nyitva tartásán munkálkodtam, mikor feltűnt a szálloda kivilágított homlokzata. Gondolatban már az ágyban feküdtem, mikor megállt alattam az autó. Olyan kényelmesen ültem, hogy szinte fájdalmas volt az ülésből kiszállnom, de tisztában voltam vele, hogy nekem ez az út csak egyszeri alkalomról szólt, így nem is ringattam magam olyan ábrándokba, hogy beleülhetek még egyszer.

- Megérkeztünk Hölgyem! – nyitotta ki nekem az ajtót a szőke pilóta mosolyogva.

A szállodába érve minél előbb meg akartam tőlük szabadulni, mert frusztrált Sebastian közelsége. Még sosem éreztem ezt, hiszen eddig egy sem vett észre, egy sem érdeklődött utánam. A recepciónál elkértem a kulcsomat, és egy gyors „Sziasztok!” elrebegése után szélsebesen a liftekhez mentem. Nem jöttek utánam, így a szobámig meg sem álltam. Épp csak lepakoltam, amikor kopogtak…

- Vársz valakit? – jön ki döbbent arccal barátnőm a fürdőből.

- Nem! – válaszoltam azonnal, s ekkor újra kopogtak, de már türelmetlenebbül.

- Jó-jó, megyek már. Nem kell betörni az ajtót. – lépett oda a barátnőm, én még mindig az ágy mellett ácsorogtam. Hallottam, hogy valakivel vált pár szót, majd hatalmas mosollyal az arcán csukja be és felém fordul.

- Mi történt? - néztem rá döbbenten.

- Meg vagyunk hívva vacsorázni. – vigyorgott töretlenül.

- Micsoda? – lepődtem meg,

- Te meg én – mutogat – meg vagyunk hívva vacsorázni. Heikki volt itt, és mondta, hogy negyed óra múlva találkozzunk az étteremben.

- Én biztos nem megyek. – döntöttem el azonnal.

- MI? – nézett rám Vanda kikerekedett szemekkel – Olyan nincs! Sipirc, a zuhany alá, addig én keresek valami göncöt mindkettőnknek, és máris repülünk lefelé. Ellenvetés nincs! – mutogatott a fürdőajtóra, én pedig kénytelen voltam eleget tenni ennek, mert még a végén betuszkol a zuhany alá is…