Sorsfordító találkozás

12. rész

Tegnap óta más sem csinálok, mint dolgozom, és megpróbálkozom a lehetetlennel… elfelejteni a Német Nagydíj alatt történteket. Vanda természetesen próbált a lelkemre beszélni, de rövid idő alatt rájött, hogy mindezzel csak az ellenkezőjét ért el. Magamba zárkóztam, s nem beszéltem vele.

Holnapután ismét látom, hiszen Magyarországra kell utazni, egy újabb nagydíj miatt. Először érzem azt, hogy nem akarok menni. Legalábbis az agyam nem menne. Órák óra forgolódom az ágyamban, és úgy érzem, hogy az álommanó ma messze elkerül. Kezembe veszem a laptopomat, és bekapcsolom. Arra gondoltam, hogy egy kicsit netezek, hátha akkor elálmosodom. A gépem bekapcsolásával a levelezőprogram is automatikusan bejelentkezett, és egy új levél érkezését mutatta. Rákattintottam, és a szemeim hatalmasra kerekedtek. Sebastian írt…

„Ellie!

Lehet, hogy feleslegesen írom le ezeket a sorokat, mert előfordulhat, hogy olvasatlanul kitörlöd, mégis… Őszinte bocsánatkéréssel tartozom édesapád miatt, hiszen nekem fogalmam sem volt róla… el kell hinned. Utánad akartam menni, de Vanda azt mondta, most jobb lesz, ha egy kis időt adok neked. Nem akarlak lerohanni, de azt tudnod kell, hogy a hétvégén, nagyon jól éreztem magam veled… felszabadult voltam, mint még talán soha. Nagyon bízom benne, hogy találkozunk Magyarországon, s látni is szeretnél… mert én igen.

Seb”

A levél végigolvasása után vettem észre, hogy a könnyeim folytak a szemeimből, s szaporán vettem a levegőt. Tudtam, hogy én okoztam a bajt, hiszen lett volna lehetőségem elmondani neki az igazat, mégis féltem, hogy elmenekül, s rájövök arra, megint egyedül maradtam. Nem akartam, hogy olyan dolog miatt legyen lelkiismeret furdalása, amiről egyáltalán nem tehet. Én voltam az ostoba, hogy elhallgattam előle, mikor ott volt a lehetőségem rá… azonnal a válaszra kattintottam…

A csütörtök és az utazás sokkal hamarabb eljött, mint azt hittem volna. Vanda hétfő óta nem hozta szóba Sebastiant, én sem éreztem késztetést, hogy beszélgessünk erről a témáról, s elmondjam neki hogyan is állunk. A szállodában voltunk, és már a pakolással foglalatoskodtunk mindketten, amikor kopogtak. Én sejtettem, hogy ki lehet az, míg Vanda nagy szemekkel ment ajtót nyitni. Láttam, hogy meglepődik, majd szélesre tárja azt. Igen… ott állt Ő, teljes életnagyságban, csillogó szemekkel, és széles mosollyal engem nézett.

Majdnem elejtettem a ruhákat a kezemből, miközben Vanda inkább lelépett a szobából, kettesben hagyva minket. Most éreztem először azt, hogy mennyire is hiányzott nekem ebben a pár napban.

- Szia! – találta meg először Ő a hangját.

- Szia! – mosolyogtam én is rá zavaromban.

- Ezt neked hoztam. – nyújtott oda nekem egy tábla csokit.

- Kö-köszönöm. – dadogtam.

- Hogy utaztál? – ült le az ágyamra.

- Csak a szokásos. – rántottam vállat – És te? – ültem én is le mellé.

- Az úton nem volt semmi különös, a reptérről alig tudtam szabadulni, és a szállodába is alig tudtam bejutni. – nevetett - Anyuék üdvözletüket küldik, és bíznak abban, hogy nemsokára újra találkoztok. – fogta meg a kezem.

- Én is bízom benne. – mondtam teljesen őszintén.

- Ellie… ami hétfőn történt, én…

- Sebastian, ne. – szakítom félbe – Ezt már megbeszéltük… - nem akartam most erről beszélni, olyan szép volt ez a nap.

- Látom még nem vagy kész a pakolással… - nézett szét a rendetlen szobában – Kimegyünk együtt a pályára? – kék szemeit az enyémbe fúrta.

- Igen. – mosolyogtam rá, s Ő is így tett.

- Akkor 20 perc múlva lenn a hallban? – kelt fel az ágyról

- Oké, rendben… - az ajtóhoz kísértem, majd távozott, s a szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban.