Vágyaink boldogsága

3. rész

Kezemben a csomagokkal egyensúlyozva próbáltam a kulcsomat a zárba helyezni. Megkönnyebbülés volt, mikor ez sikerült, s végre beléphettem a házba. Az előtérben pakoltam le, hogy a többit is behordjam. Az autómat zártam be, mikor valaki a hátam mögött megszólított.

- Annie! – hallottam meg azt a hangot, melyet hetek óta próbáltam meg kitörölni az agyamból. Megdöbbenve fordultam meg, s ott állt Ő.

- Sebastian… - suttogtam nagy szemekkel. Közvetlenül elém lépett, de nem vette le rólam a szemeit.

- Gyönyörű vagy… - bámul továbbra is nagy szemekkel rám.

- Ne túlozz. – pirulok bele.

- Sosem szoktam, ezt te is tudod. – válaszolt őszintén – Ez a te házad? – mutat az otthonomra.

- Igen, nemrég vettem. – büszkélkedtem vele – A gyárból mindenképpen ki akartam költözni. Éppen ideje volt már annak, hogy vegyek egy házat magamnak. Gyere, körbevezetlek. – invitáltam be, s nem volt rest azonnal jött is utánam.

- Hűha… - kapkodta a fejét, ahogy beléptünk, s mosolyognom kellett ezen.

- Axel! – kiabáltam kiskutyámnak.

- Axel itt van? – néz nagy szemekkel rám, majd meg is érkezik az én gyönyörűségem, s azonnal Seb nyakába veti magát.

- Hé, nagyfiú. Lassan a testel. Megértem, hogy régen láttad. – szedem azonnal le róla a Golden retrievert.

- Te vagy a leggyönyörűbb kutya, akit valaha láttam. – simogatja, Axel pedig örömmel csóválja neki a farkát.

- És a legokosabb is. – mosolygok kettősükön, miközben pakolászom. Axel azonnal odajön egy-két jutalomfalatért, majd iszik egy keveset, és az egyik fotel elé fekszik le.

- Annie… - kezdi, ahogy befejezem, és helyet foglalok mellette az egyik bárszéken a konyhában – Én hatalmas bocsánatkérésekkel tartozom neked.

- Semmivel sem tartozol, hidd el. – nyugatom meg azonnal, és fogom meg a kezét.

- De igen. A legpocsékabb barát vagyok, akit hátán hordott e föld. – kezdi az ostorozást – Mindenben igazad volt… mindenben. Önző voltam. Egyáltalán nem gondoltam rád.

- De Seb… - kezdtem, de félbeszakított.

- Annie, ne, hadd fejezzem be. – tette az ujját a számra – Bele se gondoltam abba, hogy benned mi megy végbe. Mindig csak saját magamra gondoltam, hogy nekem mi a jó, s még azt se vettem észre, hogy közben te szenvedsz. – rázta a fejét – Nem kellett volna mindent magadra vállalva lemondani a munkádról, s engedni, hogy háttérbe szorítsanak. Én bele sem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Annie… én azóta borzasztóan érzem magam.

- Nem kell magad borzasztóan érezni. – szálltam le a székről, így az arcunk egy vonalba került – Nem tettél semmi rosszat. Bevallom, akkor borzasztóan fájt, hogy így reagáltál a helyzetre, de én sem voltam tisztességes veled. Nem kellett volna mindent a nyakadba zúdítani. Ez nem a te problémád, és nem te tudtad megoldani. – simogatom az arcát, hiszen a fájdalom ott volt a szemében, de felkapta a fejét.

- Megoldani? – döbbent meg – Terhes vagy?

- Nem. – válaszolom őszintén.

- Akkor… akkor hogy-hogy megoldani? Van valakid? – faggat tovább riadtan.

- Ha Axelt is bele lehet ebbe a kategóriába sorolni, akkor igen. – nézek rá az én kedvenc ölebemre, aki erre szusszantott egyet.

- Akkor? – kíváncsiskodott tovább.

- A lehető legjobb döntés volt, hogy otthagytam a sajtófőnök szerepkört. A lehető legjobb dolog volt kiköltözni a gyárból. - mesélem neki boldogan.

- Akkor… akkor már nem is akarsz gyereket?

- Ne kérdezz butaságot, persze, hogy szeretnék. – mosolyogtam rá – Csak még nem találtam meg az igazit erre a feladatra.

- Letettél erről a spermabankos dologról? – nézett rám továbbra is nagy szemekkel.

- Nem. – válaszoltam neki őszintén – Annyi változott, hogy nem akarom elkapkodni, hanem most van időm, és ki akarom választani az ideális jelöltet.

A nap további részében is velem maradt, így nekiálltunk vacsorát főzni. Az elején ő csak nézte, ahogy én tüsténkedek, majd később azért beállt segíteni, vagyis inkább csak egy-egy falatot csent el.

Az agyam egy rejtett zugában megfogalmazódott azonban a kérdés, hiába éreztem magam nagyon jól vele, hogy valójában miért is jött. Tisztában voltam Tommi távozásával, és az új edző érkezésével, de ismertem annyira, hogy váratlan felbukkanására, ne ezt hozzam fel indoknak. Azonban semmit sem tettem szóvá. Ismertem annyira, ha valóban el akarja mondani, akkor beszélni fog, nem kell erőltetnem a felesleges kérdezősködést.

A vacsora elfogyasztása után, a nappali kanapéjára telepedtünk. Kinyitottunk egy üveg bort, s mesélni kezdett a változásokról, amik bekövetkeztek távozásom okán. Csendben, arcomon egy mosollyal hallgattam beszámolóját, az új autóról, az új edzőjéről, Heikkiről és az új sajtófőnökről.

- Annie… - sóhajt egy hatalmasat – azonban másról is szeretnék veled beszélni. – éreztem, hogy valami komoly dolog, így megfogtam a kezét, s ő azonnal közelebb húzódott hozzám.

- Hallgatlak…

- Hannáról van szó. – suttogta, ha nem figyelek, nem is értem, hogy mit mond, mialatt a kezemet forgatta a tenyerei között.

- Történt valami?

- Nem voltam veled teljesen őszinte. – a szemeim hatalmasra kerekedtek – Az eljegyzéskor azt hittem, hogy minden rendben van. Hanna boldog volt, és én is, hiszen azt hittem, hogy minden tökéletes.

- Az is volt! – vágtam közbe – Gyönyörű pillanat volt.

- Én is így éreztem. – bólogatott – Majd mikor leléptünk tőletek, a szállodába…

- Amit szintén én szerveztem… - húztam ki magamat büszkén vigyorogva, ő is elmosolyodott.

- Igen, te. Én ezért is hatalmas köszönettel tartozom. – a szemei csillogtak, mégis olyan furcsa volt.

- Nem értem Seb, akkor mégis mi a baj? – zavarodtam meg.

- A szállodában történtekről akarok mesélni. – válaszolt.

- Te most komolyan arról akarsz nekem beszámolni, hogy ti mit csináltatok, meg hol, meg hányszor? – vigyorogtam rá, mire elpirult.

- Nem történt semmi olyan, amire te gondolsz. – nagy szemekkel néztem rá, majd a szemeim elkalandoztak egy bizonyos alsóbb régiók felé.

- Oookéé. Hát, hm… - vigyorogtam továbbra is.

- Nem az van, amire te gondolsz. – válaszolt rögtön – Nem azért, mert… szóval… izé… Érted na. – miközben egyre vörösebb lett.

- Még a végén azt kell, hinnem, hogy korrepetálnom kell téged. – mértem végig látványosan egy nagy mosollyal.

- Nem kell… - hajtotta le a fejét, a hangja mosolygós volt, a feje meg olyan, mint egy paradicsom.

- Mi a baj kicsi fiú? Csak nem zavarban vagy? – böktem az oldalába, mire egy nagyot ugrott.

- Hééé… nem vagyok zavarban. – azért arrébb csúszott – Eltértünk a tárgytól. – köszörüli meg a torkát.

- Igen, azt hiszem, hogy ott tartottunk, hogy nem történt semmi a szállodában… - vigyorogtam, nem mertem hangosan nevetni – mert… Miért is nem, kicsi fiú? – hajoltam oda hozzá, és búgtam a fülébe minél kéjesebb hangon. Imádtam zavarba hozni.

- Annie… - vigyorgott – ne csináld ezt. – pirult el, ha lehet ilyet mondani még jobban – Azért nem történt semmi, mert beszélgettünk Hannával, és… és…- a hangja vészesen komoly volt, így nekem is minden jókedvem egy pillanat alatt elszállt.

- Mi történt? – csúsztam azonnal oda hozzá, mire átkarolt. Szó nélkül bújtam hozzá, ő meg nagyon szorosan tartott.

- Minden szóba került, a jövőnk, a közös életünk. – suttogta – Elmondtam neki, hogy nem szeretnék sokáig jegyben járni vele, és… és… hogy babát szeretnék tőle.

- Babát? – hangom teljesen érzelemmentesen csengett, pedig egy pillanat alatt érzelmek milliói peregtek le bennem ezen az egy szó hallatán.

- Igen, de ő hallani sem akar róla. Tíz évig biztosan nem. – nézett a szemembe – Hozzám jönne, akár már holnap is, de gyereket nem. Szerinte a karrierje el sem indult, nem akar most évekig távol lenni tőle, és egy gyerek miatt otthon ücsörögni.

- Nem akarom elhinni, hogy a karriert hátráltatná egy gyerek. – mondtam ki azt, amit gondoltam.

- Én sem hiszem. – hajtogatta a fejét – Képes lettem volna bármibe belemenni, de ő hajthatatlan volt.

- Bármibe? – lepődtem meg.

- Igen. Ki akartam egy évet hagyni, vagy kettőt. Nem akartam semmiről lemaradni. Meghoztam volna ezt a döntést simán, nem tekintettem volna áldozatnak, hiszen amit az ember a családjáért tesz, az nem az. – teljesen lesokkoltak a hallottak. Egyszerűen nem értetem ezt a lányt. Hiszen mindene megvan, egy fantasztikus pasi, aki a lábai elé tenné le az egész világot, s ő egy határozott mozdulattal nem kér belőle. Nagyon sokan csak álmodnak ilyesmiről… közöttük én is…

- És most mi lesz? – tettem fel félve ezt a mondatot neki.

- Hannával? – s én csak bólintok – Időt kértem. Nekem ezt át kell gondolnom, hogy így van e értelme közös jövőről beszélni. S ennek már 4 hónapja…

- 4 hónapja? Hisz ő elkísér majdnem mindenhova?! – fordultam felé.

- Igen, ott van. – emeli rám a tekintetét, s azokban a kék szemekben oly mérhetetlen fájdalom volt, mely teljesen mellbe vágott.

- Miért nem mondtad ezt el hamarabb? – kérdezem tőle, s próbálok nem számon kérő hangnemet megütni.

- Azt mondtad volna, hogy dobjam ki, és igazad is lett volna. Aztán annyira felgyorsultak az események. A távozásod, Tommié, majd Britta esetleges áthelyezése, s úgy éreztem, hogy mindenki elhagy, s kicsúszik a lábam alól a talaj. Képtelen voltam arra, hogy száműzzem teljesen az életemből. – magyarázza, s nekem minden most kattant a helyére.

- Ezért ágáltál annyira a baba dolog ellen? Ezért tetted fel mindig azt a kérdést, hogy mi lesz veled? – kezdtem mindent megérteni.

- Igen… tudom, hogy önző dolog volt a részemről, már beláttam. Neked élned kell az életedet, nem pátyolgathatsz örökké engem. – döntötte a homlokát az enyémnek.

- A barátod vagyok, nem a pszichológusod, hogy pátyolgassalak. Tudod, hogy nem szoktam tanácsokat osztogatni, de talán most kivételt teszek. – simítottam a kezemet a mellkasára, s ő még jobban magához húzott – Tedd fel magadnak a kérdést, és gondolkozz ezen el, hogy szükséged van neked egy ilyen nőre? Hogy mind az, amire vágysz az életben, mindig időhöz köti? Te is tudod, hogy mi volt az eljegyzéssel is…

- Tudom, és nem tudok tőled elégszer…

- Ne – tettem kezét a szájára, hogy minél előbb elhallgattassam – ezt inkább ne, jó?

- Neked bármit. – puszilta meg a homlokomat – Itt maradhatok?

- Ilyet még kérdezned sem kell, tudod a választ. – simítottam a tenyeremet az arcára.

- Veled alhatok? – szegezi rám a ragyogó kék szemeit.

- Tudod, hogy igen…