59. rész

A meccs nagyon jó hangulatban telt el. A drága párom a bemutatkozásoknál még ki is integetett nekem, ezt egy csók ’dobásával’ jutalmaztam, amit ő elkapott és a szívére tett. Mindezt Henii egy ’én megmondtam’ pillantással nyugtázott. Sebi gólpasszt adott és gólt is rúgott. Miután lecserélték egy csókot dobott nekem. Nagyon büszke voltam rá, de azért az agyam közben a kávézóban lezajlott eseményeken kattogott. Próbáltam nem mutatni mások előtt, hogy kettős érzelmek kavarognak bennem.
Sebivel kezdem úgy érezni, hogy talán… talán most sikerül mindent megbeszélni meccs után… igen talán tényleg lehetünk boldogok. De a lányok… a szívem erre inkább csak összefacsarodott… de most nem foglalkozom vele… most önző leszek… és Sebi az első.

A hotelben is ezekkel a gondolatokkal vártam a páromat, mert a mérkőzés lefújását követően mondta, hogy menjek vissza nyugodtan a szállodába, neki még vannak kötelezettségei a média és a rajongói felé. Így kerültem vissza a hotelbe…
Az ágyon egy halványrózsaszín rózsacsokor volt egy kis üzenettel: „Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni, vágyódni utána: ez az élet értelme!” Szeretlek: Sebi

Míg vártam rá, lepergett a szemem előtt minden, ami október óta történt velünk… jó-rossz egyaránt. Sok mindenen gondolkoztam… szerelem, barátok és a munka. Próbáltam rájönni, hogy mikor siklott minden egy csapásra ki a kezeim közül. Mikor lehetett fontosabb a barátaimnak, ha egyátalán még annak nevezhetem őket, Carol, mint én. Azt hiszem, már tudom a választ… de nyílik az ajtó, végre megjött Sebi.
- Szia drága…
- Szia Sebi. Nagyon szörnyű volt? – mentem oda hozzá, és adtam egy csókot a szájára.
- Nem, egészen elviselhető volt. – közben ledobálta a táskáját és a kabátját az egyik fotelbe. Majd közel húzott magához, és egy gyengéd csókot adott.
- Szeretlek Sebi… nagyon… és köszönöm a csokrot nagyon szép… és az üzenet…
- Én is téged drága. Nagyon szívesen… Nálad nem lehet semmi sem szebb. Az üzenetet meg komolyan gondolom. Mi lenne, ha lemennénk a partra egyet sétálni? Most van egy kis nyugi, és ezt ki akarom használni… veled…

Negyed óra múlva már a parton sétáltunk kéz a kézben. A béke, ami körbeölelt minket megnyugtató volt, már nagyon hiányzott mind a kettőnknek. Szavak helyett beszéltek a mozdulataink. Egy-egy csók, simogatás, többet jelentett, mint bármely más vallomás. Sebi törte meg mindezt…
- Liz, drága… mostanában úgy érzem, eltávolodtunk egymástól… Annyira hiányoznak ezek a percek, amikor nincs se száguldó cirkusz, és nincsenek gondok, csak mi egymásnak…
- Tudom Sebi… én is így érzem. Nagyon sok minden történt az utóbbi időben, néha olyan jó lenne egy kicsit megállítani az időt…
- Igen… nagyon jó lenne most megállítani… Mind a kettőnknek olyan sok dolga van… Tudod annyi mindenről szeretnék veled beszélni, de valahogy azok a dolgok most nem tűnnek fontosnak az ilyen alkalmakkor… - megálltunk, s szembefordított magával. – Szeretlek, és ezen senki és semmi nem tud változtatni bár mennyire is szeretne…
- Én is téged… Sebi én gondolkodtam…
- Miért érzem azt, hogy most valami rosszat fogsz mondani? – kérdezte egy kis félelemmel a hangjában.
- Nyugodj meg… nem lesz semmi rossz benne…
- Akkor? Kettőnkkel kapcsolatos?
- Igen… rájöttem, hogy nagyon kevés időt töltünk el kettesben.
- De nekem ott van a forma 1, meg a kötelességeim, én nem tudom, hol tudnék egy kicsi időt lefaragni, hogy többet lehessünk együtt… azt hiszem, beszélek Brittanyval…
- Nincs rá szükség… - mondtam neki mosolyogva.
- Ezt hogy érted? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! – türelmetlenkedett. Ilyenkor annyira édes!
- Sebi úgy döntöttem, hogy felmondok…