2. évad 19. rész

Hazaérve Sebi és az Apuja nekiálltak felcipelni a bőröndöket. Fabi, persze nem bírta ki Ő maga akarta felvinni a csomagját. Már a második lépcsőfoknál láttam, hogy ez a dolog kivitelezhetetlen, mert szinte többet haladt hátra, mint előre. Először megpróbáltam nem mosolyogni rajta, ahogy láttam ez Heikkének is nehezen ment. Majd elindultam felé, hogy segítsek neki, de egy kéz megállított… Sebi… a fejét rázta, amivel tudtomra adta, hogy ezt most nekem nem lehet. Miért néz engem mindenki nyomoréknak? Csak egy kicsit akartam neki segíteni… Duzzogva vonultam be a konyhába teríteni a családnak…
Arra eszméltem fel, hogy valaki hátulról átkarol. Az illata teljesen elbódított, s könnyeket csalt a szemembe…
- Kicsim… tudod, hogy most ezt nem szabad neked. Vigyáznod kell magadra…
- Tudom… - fordultam meg az ölelésében – csak úgy érzem, mindenki nyomoréknak néz, pedig csak terhes vagyok. – néztem rá.
- Ne sírj… - törölgette az arcomat – nem nézünk nyomoréknak, csak vigyázunk Rád… Rátok. Ha valami történne veletek, én nem tudom, hogy mit csinálnék… Én már csak ilyen vagyok… aggódom értetek.
- Tudom, és ne haragudj… néha annyira buta tudok lenni. – szégyelltem magam.
- Ugyan, azért vagyok itt, hogy megelőzzem, hogy butaságot csinálj… - simogatott. Szorosan odabújtam hozzá, és mélyen beszívtam az illatát. A közelsége, az egész lénye megnyugtatott.
- Ha nem lennének most itt a szüleid, meg az öcsid… - hagytam függőben a mondatot.
- Akkor mi lenne? – nézett rám, de a szemében láttam a csintalanságot is.
- Jobb, ha nem tudod meg… - kacérkodtam vele.
- Azért este a tudomásomra hozhatnád. – fűzte tovább.
- Szigorúan csak kettesben. De készülj Vettel… nem menekülsz…
- Eszembe sincs menekülni. Legszívesebben bezárkóznék veled a hálónkba, és egész nap szeretkeznék veled…
- Mikor kezdjük? – kacérkodtam vele.
- Ajjaj… ezek a hormonok… - nevetett – Tudod, hogy most nem lehet – puszilgatott gyengéden – de este ígérem, azt teszel velem, amit csak akarsz…
- Oké, én benne vagyok. De most teríteni kellene, mert gondolom a családod már éhes…
- Én is éhes vagyok… Én is kapok? – nézett rám ártatlan szemekkel.
-Persze… Tomminak majd nem mondjuk meg… Este meg ledolgozzuk. Észre sem fogja majd venni. – lelkesedtem be, Ő meg csak nevetett.
- Oké, de már együnk, mert éhen halok.
Megterítettünk, és összetrombitáltuk a családot délutáni ebédre. Sebi és Fabi, mint két gyerek vérre menő harcot vívtak az utolsó falatért is. Komolyan, mint az oviban. Sokat nevettünk rajtuk. Norbert meg is jegyezte, hogy a Párom lesz szülő decemberben, és úgy viselkedik, mint egy ovis. Sebi durcizott, én, pedig jól szórakoztam. Úgy érzetem, hogy semmi nem tudja elrontani a boldogságomat… de mint tudjuk minden csoda három napig tart… vagy egy kicsit tovább…