2. évad 20. rész

Másnap reggel boldogan ébredtem. Visszagondoltam a tegnap estére, vagyis majdnem inkább éjszakára. Varázslatos volt. Minden pillanatban kívánom Sebit. Az illata a közelsége úgy vonz, mint egy mágnes, magához húz és nem ereszt. Örömmel tölt el, ha Őt boldognak látom, és most az. A szüleivel is minden helyrejött, köztünk, pedig dúl a szerelem. Remélem ez a boldogság, mindig megmarad…
Lesétáltam a lépcsőn és a családom férfitagjait a nappaliban találtam meg, ahol a foci vb egyik meccsének az ismétlését nézték, hatalmas beleéléssel, és hangzavarral. Adtam a Páromnak egy csókot, és az utamat a konyhába menet folytattam, hogy valami reggelit készítsek nekik. Ott nem meglepetésemre Heikkét találtam, amit épp szorgoskodott.
- Jó reggelt! – köszöntem kedvesen.
- Jó reggelt! – köszönt Ő is boldogan.
- Mi jót készítesz? – kíváncsiskodtam.
- Egy kis rántottát… - odamentem mellé, hogy tegyek fel kávét, majd teát magamnak, amikor megcsapta az orromat az étel illata, és a gyomrom bukfencezett egyet. A kezemet a szám elé fogva rohantam ki a konyhából, és irányba vettem a lenti mosdót. Gyomorürítésem közepette egy kezet éreztem a hátamon, és ugyanez a valaki összefogta a hajamat is, hogy ne hányjam le. Mikor „kész lettem” kiöblítettem a számat a csapnál, majd a segítőm felé fordultam. Sebi aggódva figyelt, és a tekintetemet fürkészte.
- Jól vagy?
- Igen… csak azt hiszem, hogy a rántottát egy ideig nélkülöznöm kell, mert a Picúrnak nem tetszik… - mosolyodtunk el mindketten, és a Párom keze az egyre gömbölyödő pocimat simogatta.

Ebédkor sem volt ez másként. Ma valahogy a babának semmilyen táplálék nem felelt meg. Sebi és Heikke természetesen felváltva próbálkoztak belém tuszkolni egy kis ételt, de a kicsi másként döntött. Délután a kanapén ültem és kedvetlenül egy kis kekszet falatoztam teával. Ez eddig bennem maradt. Sebi rohamait, hogy orvoshoz vigyen eddig sikeresen elhárítottam. Heikke is próbálta Őt megnyugtatni, hogy nincs baj, csak ma lehet érzékenyebb vagyok, nem kell aggódni. Amíg Ők vitáztak doki kérdésben, én figyelmes lettem valamire… vagy inkább valakire… a pocakomban…
- Megmozdult… - suttogtam, és egy könnycsepp szökött a szemembe.
Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy terhes vagyok, és egy élet növekszik bennem. De érezni Őt… az már más kérdés. Sebi azonnal odajött hozzám, amint meglátta, hogy a könnyeimet törölgetem.
- Mi a baj Kicsim?
- Megmozdult… - suttogtam neki boldogan. A szemeibe nem láttam semmi mást, csak boldogságot és szerelmet. Letérdelt elém, s mint egy kincset úgy simogatta, puszilgatta a pocimat, és közben beszélt Kicsinek.
- Én nem érzem… - közölte egy kis idő után csalódottan.
- Majd csak a 20. hét környékén érzed majd. Addig ez a kiváltság csak az anyukának jár… - közölte velünk Heikke kedvesen.
- De ez nem igazság! Én is érezni akarom, ahogy mozog… - durcizott, és a fejét óvatosan a hasamhoz nyomta.

Este Heikke elkészítette fia kedvencét a burgonyafőzeléket. Nagy sikernek könyvelte el, ugyanis egy tányérral én is elpusztítottam belőle, és az unokája is úgy döntött, hogy ez finom, hisz nem kellett szaladnom a mosdóba.
Egész nap nagyon nyomott voltam, és fáradtnak éreztem magam. Vacsora után leültünk a nappaliba beszélgetni, és én majdnem elaludtam Sebi vállán.
- Na mi felmegyünk – kapott karjaiba Kedvesem – és lefektetem a Kismamát, mert mindjárt elalszik. Jó éjt!
- Jó éjszakát Gyerekek! Mi is nyugovóra térünk, hosszú volt a mai nap…
- Jó éjszakát! – integettem nekik Sebi karjaiból.
Felérve Sebi leültetett az ágyra és elkezdett vetkőztetni. Más szituációba felforr a vérem, és elönt a vágy, de ma semmi másra nem vágytam, mint a puha, meleg ágyikóra. Sebi is lefeküdt mellém, kaptam egy csókot, és boldogan, a karjai közt aludtam el…