Hinni az életben

9. rész

Napfény cirógatta az arcomat, s arra kezdtem ébredezni. Komótosan nyitottam ki, s Kimivel találtam magam szembe. Mellettem aludt. Teljesen meghökkentem. Hogy kerül Ő ide? Vagyis ez az Ő háza, az Ő szobája és az Ő ágya. Akkor én nem illek ide. Ahogy megmozdultam, hogy felkelek, mindkét kezembe éles fájdalom nyilallt, s felszisszentem. Kimi azonnal kinyitotta a szemeit, rám nézett, s azonnal felült, felém fordult.
- Lina! Hála az égnek! Jól vagy? – nézett rám aggodalmaskodva.
- Hogy én? – válaszoltam neki, még az alvástól kissé rekedten.
- Igen te! Végig aludtad a tegnapi napot! Jól vagy? – fürkészte a tekintetemet.
- Hogy végigaludtam a tegnapot? – néztem értetlenül körbe. – Nem értem, én még sosem aludtam ennyit egyben. Nem tudom, hogy miképp történhetett ez meg… - zavarodtam meg egy kicsit.
- Biztos, hogy jól vagy? - nézett rám kitartóan.
- Miért kérdezed ezt állandóan? – dühödtem be. – Nincs semmi bajom. – válaszoltam morcosan.
- Ja, még el is hiszem neked. – felpattant az ágyról, s mászkálni kezdett. - Tegnapelőtt az egyik haverom letámadt, mire te kórházba kerültél, összevarrták a kezeidet, és totálisan kikészültél. Majd végigalszol egy napot, szinte fel sem lehet kelteni, majd mikor felébredsz, közlöd semmi bajod! Hát ez zseniális! Nem is értem miért kérdezem azt, hogy jól vagy-e. A kötéseid is biztos csak dísznek vannak. Igazán örülök, hogy nincs SEMMI BAJOD! – s a monológ végére kiszáguldott az ajtón, s becsapta azt.
Nagyokat pislogtam, mert nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire. Végiggondoltam, és rájöttem, hogy még nem is beszél velem így. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor felfogtam mekkora egy szerencsétlen is vagyok. Azt hittem, hogy ő majd nem beszél majd velem így, hogy Ő talán kedvesebb lesz velem. Az is volt, egy darabig. Felismerés szikrája villant az agyamban, hogy biztosan miattam van ez. Velem nem lehet kijönni… az apám is megmondta, hogy én provokáltam ki nála… hogy én voltam kihívó, és tettem célzásokat neki. És most Kimi is… kezd egy világ összeomolni körülöttem, és nem tudom, hogy mit tegyek. Vagyis tudnám, de az egy szoba lenne, távol mindentől és mindenkitől… még Kimitől is…

Nagy nehezen összeszedtem magam, és becsoszogtam a fürdőbe, hogy visszavegyem a saját ruháimat. Még mindig megremeg a gyomrom, ahogy kézbe vettem a felsőmet, s láttam rajta saját véremet, rászáradva. Lassú mozdulatokkal váltam meg Kimi pólójától. Remegő kezekkel raktam le a szekrényre, összehajtottam, majd a mosdó szélére tettem. Nagyon óvatosan próbáltam meg a kezeimen áthúzni a pólómat, figyelve a kötésekre, mielőtt teljesen belebújnék. A fürdő ajtó mögöttem azonban kivágódott, csak annyi időm maradt, hogy a felsőmet a mellem elé fogjam.
- Lina én… - szólalt meg Kimi mögöttem – Úristen! – torpant meg az ajtóban.
Nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy mitől döbbent le ennyire. Nem akartam, hogy erre sor kerüljön, nem akartam, hogy ezt valaha bárki is lássa. Megfogadtam magamnak, hogy ezt elrejtem… hogy nem mutatom meg senkinek… soha.
- Lina… Istenem… a hátad… - láttam a velem szemben lévő tükörben a döbbent arcát.
Nem tudta eldönteni, hogy közelebb jöjjön vagy sem. A szemei fel és le jártak a hátamon, és én kezdtem magam egyre kínosabban érezni. A hegek, amelyek az egész hátamat borították be, és ezzel minden általa szerzett emlék csak úgy tódult be az agyamba. Nem tudtam, hogy az első könnycseppem mikor indult el lefelé az arcomon, de a többi csak úgy özönlött utána. A tekintetünk összekapcsolódott Kimivel a tükörben, és nekem mindez kezdett egyre kínosabb lenni. Nem szólt egy szót se, csak a kezébe vette a pólóját, melyet nem is oly rég még én tettem a mosdó szélére, és áthúzta a fejemen, ezzel elrejtve újra a hegeket a hátamon. Óvatosan mind a két kezemet belebújtatta a pólóba, majd felé fordultam, s csak néztem Őt. Tudtam, hogy kellene valamit mondanom…
- Nem is kérdezel semmit? – szólaltam meg rekedten.
- Ha akarod, elmondod. Én, nem faggatlak. Nagyon sajnálom, ahogy beszéltem veled az előbb, igazából azért jöttem, hogy ezt elmondjam, nem akartam rád törni. – nézett továbbra is mélyen a szemembe.
- Megérdemeltem, ne sajnáld. – hajtottam le a fejem, mert nem bírtam állni a tekintetét.
- Nem érdemelted meg…
- De igen… - akaratoskodtam fojtott hangon.
- Lina… én nem foglak bántani. Ezt megígérem neked. – simított végig az arcomon, a tekintetünk újra találkozott. – Vigyázok rád… higgy nekem…