Eljöttél... (novella)

4. rész

Karácsony nagyon gyorsan köszöntött ránk. A szeretet ünnepe, nekem mégis kínszenvedés volt. Hogy miért? Mert Ő már 20-án elment a szüleihez. Úgy volt megbeszélve, hogy 26-án jön haza, és 27-én nálunk lesz egy vacsora, ahol hivatalosan is bemutatom a szüleimnek, mint a barátnőmet.

Nagyon izgatott voltam, hiszen Hannán kívül még senkit sem ismertek. Anyu már most lázasan készül, de még van idő. 25-e este van, és már most nagyon szenvedek. Megbeszéltük, hogy ez alatt az idő alatt nem keressük egymást, ez most csak a családunké. Nem tudom, hogy Ő miként van vele, de nekem már borzasztóan hiányzik…

Lecsukott szemmel gondoltam vissza az utolsó esténkre. Ahogy a karomba zártam, és Ő azon az estén teljesen és végérvényesen az enyém lett… varázslatos volt azaz éjszaka… s akkor, abban a percben elmondtam neki amit a szívem már egy ideje súgott, hogy szeretem Őt…

Nagyon izgatott volt, szinte majdnem remegett az ülésen mellettem. Én nyugodt voltam, hiszen annyi viszontagságos nap után végre visszakaptam Őt… sértetlenül. Tegnap elmondta, hogy Ő is ugyanúgy szeret, ahogy én Őt, miután ismét boldogok lehettünk együtt…

- Nyugi… nem lesz semmi baj… - fogtam meg a kezét, és kisegítettem az autóból.

- Csak izgulok. Nagyon remélem, hogy tetszem majd nekik. – nézett a szemembe.

- Biztos lehetsz benne… - simítottam meg az arcát, és egy utolsó csókot loptam mielőtt beléptünk volna az ajtón.

Úgy éreztem, hogy az első nagyon komoly akadályon túl vagyunk, a bemutatáson. Azt vettem észre, hogy mindenkinek nagyon tetszett a választásom, csak Stephanie, és férje Matt néztek néha furcsán rá. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, pedig kellett volna. Már a desszertnél jártunk…

- Mond csak… Linda… - kezdte a nővérem – Ha könyvesboltban dolgozol, akkor nagyon is tudtad, hogy ki az én Öcsém? – nézett rá, én meg kezdtem nagyon rosszat sejteni.

- Igen… - rebegte el.

- Szóval tudtad…

- Akkor azt is tudtad, hogy világbajnok? – fűzte tovább Matt.

- Igen…

- Akkor azt is, hogy gazdag? – nézett nagyon csúnyán rá Stephanie.

- Ebből elég!! – csattant a hangom, és a villa is az asztalon.

- Ha azt hiszed… - állt fel mellőlem az asztaltól – hogy nekem az Öcséd pénze kell, akkor hatalmasat tévedsz! Nekem nem a világbajnokra, és nem a pilótára van szükségem, hanem az emberre. Ő egy nagyon jó és tiszta szívű ember. Nincs benne semmi rosszindulat Veled ellentétben! Nagyon szépen köszönöm a vacsorát Heikke, nagyon finom volt. És ha most megbocsátatok… - indult meg a bejárat felé.

- Ezért még nagyon megfizetsz!!! – néztem rá elszántan.

- Én, csak meg akarlak védeni az ilyen pénzéhes kis libáktól!!! – kiabált velem.

- Tudod mit Stephanie… – vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam – törődj inkább a sikertelen házasságoddal! Ne akard más kapcsolatát tönkre tenni, csak azért, mert a tied már menthetetlen!!! – vágtam a képébe – Köszönjük Anya a vacsorát nagyon finom volt! És ha most megbocsátatok, meg kell keresnem a barátnőmet!

- Ezért még egyszer hálás leszel! – hallottam meg nővérem hangját, de egyáltalán nem érdekelt.

Mint egy őrült úgy vezettem az utcán, hogy megtaláljam Őt. Biztos, hogy gyalog indult el. Olyan kis buta, hiszen kinn már mínuszok vannak! Lassítanom kellett, hiszen az egyik kis utcában a kereszteződésnél, mentő volt és egy rendőrautó. Csak egy pillanatra futott végig az agyamon, hogy mennyi baleset is van mostanság…

A házhoz érve a zsebemből alig tudtam előszedni a tegnap kapott kulcsokat. Futva szaladtam fel az emeletre, és remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót. A lakásban azonban csend volt és sötétség. Gyér fény a nappaliból áradt, hiszen a karácsonyfát bekapcsolva hagytuk. Leültem a kanapéra, hogy ott várom meg Őt. Folyamatosan hívtam, de nem vette fel…

Kulcszörgésre riadtam fel. Nagyokat pislogtam, hogy be tudjam azonosítani a helyet. A nappaliban aludtam el a kanapén. Egy feketébe öltözött hölgy és egy úr jöttek be. A nőnek ki volt sírva a szeme…

- Te vagy Sebastian?