Sorsfordító találkozás

2. rész

Másnap sem éreztem magam pihentebbnek, mint tegnap. Mintha nem is aludtam volna egy percet sem. A kártyámat a táskámból próbáltam meg kihalászni, amikor egy fehér Infiniti parkolt le mellettem. Tudtam, hogy kinek az autója… nagyon is. Ahogy meglett a keresett tárgyam, szinte futólépésben mentem a többiek után. Nem akartam magam, megint olyan kellemetlenül érezni, mint tegnap este.

- Valami baj van? – nézett rám Vanda, amikor szinte úgy tuszkoltam át a beléptető kapun, hogy én is mielőbb túlessek rajta. A szemem sarkából már láttam, hogy észrevettek.

- Nem, nincs… - mosolyogtam rá zavartan – ne haragudj.

- Gyanús vagy te nekem. – állt meg és méregetni kezdett. Bepánikoltam.

- Nem lehetne ezt a lelki fröccsöt inkább az irodámban megejteni? – kezdtem kétségbe esni, ugyanis láttam, hogy nagyon, de nagyon közelednek.

- Persze – lepődött meg – de mindenképp el kell mondanod, hogy miért nézel úgy ki, mint aki szellemet látott. – indultunk meg végre a célunk felé.

Egész álló délelőtt rejtőzködtem, egyrészt a két szőke, másrészt Vanda elől. Az előbbieket könnyebben, a lányt kevésbé tudtam elkerülni, mivel ismerte a járást az irodámba. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy csak azt vettem észre, hogy Vanda mellettem áll, s felém nyújt egy poharat.

- Ezt neked hoztam. – mosolyog rám – Azt hiszem, hogy tartozol nekem egy magyarázattal, ugye nem felejtetted el? – majd a szobában található egyik fotelbe foglal helyet.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. – kortyoltam bele a teámba.

- Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy melyik elől menekülsz, és az mit követett el ellened. – nézett rám mindent tudóan.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – néztem bele az előttem heverő papírokba.

- Arra lettem figyelmes, hogy a Vettel- fiú nagyon szedte a lábait, ahogy meglátott téged. – rötyögött a poharába.

- Na, Ő az egyetlen ember ma, akiről nem akarok egy szót sem hallani. – csattantam mérgesen.

- Hűha – nevetett barátnőm – valaki valamit elkövetett!

- Nem követett el semmit, csak kérlek, nem akarok hallani róla. – próbáltam meg könyörgőre fogni.  – Bekapcsolom a tévét, és onnan is Ő folyik, meg a rádióból is…

- Ezt nem fogadom el kifogásnak. Hazai versenye, persze, hogy mindenki róla beszél, hiszen világbajnok. Mond el mi történt… - kérlelt, s én nem tudtam mást tenni elmondtam neki a tegnap este történéseit.

- Ennyi… most már mindent tudsz. – tártam szét a kezeimet, megadóan.

- Nem értem, most akkor ti ismeritek egymást?

- Nem, személyesen biztosan nem. Én természetesen tudom, hogy ki Ő, de neki fogalma se lehet rólam. – magyaráztam.

- Érdekes. – hümmögött – De! Én a helyedben tennék egy sétát a büfében, főként arra a pihenője fele… ki tudja, hátha előbukkan. – vigyorgott.

- Felejtsd el! – vágtam rá.

- De most miért? Tudod mit! Veled tartok.

- Nem!

- Jaj, ne légy már ilyen! Különben is, olyan kis cuki! – vigyorgott, én meg körülnéztem az asztalomon, hogy mit vághatnék hozzá, de nem találtam semmit, így inkább arra borultam, barátnőm meg hangosan nevetett…

***

Sziasztok! Nagyon örülök a rengeteg kommentnek és visszajelzésnek, amit kapok tőletek. Higgyétek el mindez egy írónak nagyon-nagyon sokat jelent! A részek rövidségéről csak annyit, hogy még vissza kell rázódnom a történetek varázsába.... Köszönök mindent. Pusz: szabus