Remélt szerelem... 10. fejezet

Együtt elfogyasztott reggeli után Seb elment zuhanyozni, én, pedig nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Boldog voltam, nagyon boldog… Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcomat…
- Bella… ébresztő… - kinyitottam a szemem, és egy friss, illatos Sebbel találkoztam.
- Elaludtam… - próbáltam meg felülni, de visszanyomott.
- Aludj nyugodtan, csak szólni akartam, hogy kimegyek a pályára.
- Rendben… megpróbálom, én is mielőbb összeszedni magam… - mosolyogtam rá.
- A telefonodba beírtam a számom, ha bármi baj van, hívj. – simogatott meg.
- Oké, de ne aggódj, nem lesz semmi baj. – ültem fel. – Ügyes legyél ám a szabadedzésen. – mosolyogtam rá.
- Megpróbálom. Időmérőre kijössz? – nézett rám könyörögve, s letelepedett mellém az ágyra.
- Már ebédre szeretnék.
- És együtt ebédelünk?
- Úgy, mint tegnap? – poénkodtam.
- Nem, ma igazán. – nézett rám komolyan.
- Én benne vagyok.
- Mennem kell. – nézett az órájára.
- Ügyes legyél – pusziltam meg az arcát, ő, pedig magához húzott.
- Te, pedig vigyázz magadra. Hívj, ha elindultál. – ölelt meg hosszan.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – simogattam meg az arcát, és egy utolsó puszival útjára engedtem.

11 óra van, és én itt ülök egy taxiban, egy hatalmas dugóban a pálya felé. A sofőrtől megtudtam a szabadedzés végeredményét, ami egy kis bizakodásra adott okot. 2. hely… És hála istennek a kocsisor is megindult.
A Red Bull Racing Homeja előtt jártam, amikor megcsörrent a telefonom, és Seb nevét írta ki. Mosolygásra késztetett.
- Igen?
„ – Szia Bella! Merre vagy?” – hallottam a hangján, hogy aggódik. És megláttam egy tuja mögött bujkálva, amint telefonál.
- Ha jobbra kukucskálsz a középső tujánál, akkor látsz… - nevettem, rám nézett és integetett, én vissza.
„ - Az étteremben találkozunk…”- nevetett.
- Rendben. – nevettem én is.
A Homeba belépve, már sokkal több ember volt itt, mint tegnap. Az egyik asztalnál kiszúrtam Apát, és odamentem hozzá.
- Sziasztok. Hello Apa… – köszöntem mosolyogva.
- Szia Bella. Jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Igen, és meg szeretném köszönni, hogy nem hagytál tegnap magamra.
- Nem nekem tartózol főképp köszönettel. – bökött Seb felé, aki a sarokban ült az egyik asztalnál egyedül, és minket figyelt.
- Tudom – mosolyogtam a németre, aki vissza rám – neki már megköszöntem… mindent.
- Ő volt az, aki betörte az ajtódat – próbálta rejtegetni a kuncogását.
- Nem hazudtolja meg a csapat lógóját. – a bikákra mutattam Apám ingjén, mosolyogva.
- Igen – nevetett – de úgy látom már nagyon vár, úgyhogy menj csak… - terelgetett.
- Téged nem zavar, hogy Ő meg Én… szóval, hogy Mi… - dadogtam zavartan.
- Egyáltalán nem, sőt! – mosolygott - Seb pályán nyújtott teljesítményére azonban mindez nem hathat ki, de ezt neki is elmondtam. – nézett rám komolyan.
- Köszönöm… - adtam egy puszit az arcára.
- De menj… látom rajta, hogy alig várja már, hogy együtt legyetek… - nevetett rajtunk.

Ebéd után Seb elvonult átöltözni, de megígértette velem, hogy az időmérő kezdete előtt még meglátogatom. Észrevettem rajta, ebéd alatt, hogy feltűnően figyel arra, hogy ne érjen hozzám mások jelenlétében, főként itt a sajtóra gondolok. A tekintete azonban sokkal több mindent elárult róla… a szemeivel szinte simogatott. 20 perc magány után azonban arra gondoltam, hogy megkeresem Őt… vagyis először a szobáját. Miután sikeresen megtaláltam, bekopogtam, és egy halk „Szabad” után beléptem. Ott ült a kanapén behunyt szemmel.
- Zavarok? – kérdetem meg félve.
- Dehogy… - rám mosolygott, felkelt, és becsukta az ajtót mögöttem. Szemben álltunk egymással, megfogta mind a két kezemet, én, pedig összekulcsoltam az ujjainkat. Egyikőnk sem, szólt egy szót sem, de mindez egyáltalán nem volt nyomasztó. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál, nem hiába maximalista. Ez a gondolat, mosolygásra késztetett.
- Szeretem, amikor mosolyogsz… - szólalt meg hirtelen. – olyankor nem bírom ki, hogy ne tegyem én is ugyanezt.
Elengedte az egyik kezemet, és megsimogatta az arcomat. A homlokát az enyémnek döntötte, és rám nézett.
- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra… - suttogtam neki.
- Mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Te, pedig ígérd meg, hogy szurkolni fogsz nekem… - simogatta az arcomat, én, pedig hozzábújtam.
- Csak miattad vagyok ma itt… - suttogtam a mellkasába. Átölelt, és az arcát a nyakhajlatomhoz tette, és mélyeket lélegzett.
- Mennem kell… szerencsepuszit azért kapok? – nézett rám mosolyogva, de még mindig nem engedett el. Adtam egy puszit az arcára, de még mindig engem nézett. Lábujjhegyre emelkedtem, és megpusziltam a száját is. Rám mosolygott, és a két kezébe vette az arcomat, és megcsókolt…