Remélt szerelem... 6. fejezet

A délelőtt további része nagyon gyorsan eltelt. A pályára idejövet megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, aminek én nagyon örültem, és megígérte, hogy Ő fog mesélni. Jó volt vele lenni, a társasága üdítőleg hatott rám. Ma már senkinek nem okoztam nagyobb fejtörést, szerintem mindenki tudta, hogy ki vagyok. Egy csendes sarkot választottam a büfében, szembe a tévével. Így figyelemmel tudom követni a szabadedzések menetét. Kértem egy narancslevet, és figyeltem…
Másfél órás edzés letelt, Mark a hatodik lett, míg Seb a kilencedik. Tudtam, hogy most itt nem megy tétre a dolog, így nem is keseredtem el, inkább izgatott voltam, hogy újra láthatom…
De nem jött… A telefonomat előszedtem a táskámból, hátha írt üzenetet, hogy ne várjam, vagy valami… semmi. És akkor leesett, hogy nem is cseréltünk számot. Egy kicsit el voltam keseredve… na jó… Nagyon el voltam keseredve. Az ebédidő lassan letelt, és nemsokára elkezdődik a második edzés is.
Annt vettem észre a büfében, oda is integettem neki, ő természetesen vissza, de megszólalt a telefonja, ő, pedig elhagyta a Homeot. Úgy éreztem, egyedül maradtam… ebben a hatalmas világban, ahová kevés embernek engednek igazán bebocsátást, egyedül vagyok… nagyon egyedül… Tisztában voltam azzal, hogy itt van az Apám, de Ő most esősorban csapatfőnök, csak másodsorban az én Apám.
A második szabadedzést néztem, és próbáltam kitalálni, hogy miért nem jött. Lehet más dolga volt… tekintve, hogy készültek a másodikra. De ennie mégiscsak kell, nem? Vagy az is lehet, hogy teher neki a társaságom… végül is a főnök lánya vagyok… érthető lenne. Nem tudom… Persze könnyebb lett volna, ha felemelem a seggem a székről és elmegyek a boxok felé, de nem akartam senkinek a lába alatt lenni, tekintve, hogy oda nem hívott senki. Nem akartam Apát felidegesíteni, tudom, hogy van éppen így is elég baja. Meg Seb is… nem akarom, hogy úgy érezze, hogy mindig a nyakán lógok… Talán éppen ez a baj. Nem hagyok neki levegőt, és így akarja mindezt a tudtomra adni… de akkor minek mondta, hogy ebédeljünk együtt??? Nem értem ezt az egészet…
Mialatt az okokat, és a kérdéseimre a válaszokat kerestem vége lett a második szabadedzésnek is. Úgy döntöttem, hogy ennyit éppen elég volt egy helyben ülni, sétálok egy kicsikét. Igazából nem láttam még semmit a híres Forma 1-es paddockból.
Rengeteg fotós, és sajtós rohangált itt. Mindenki csak egy picit, pár kockát, pár kérdést akart egy-egy pilótától. Olyan volt az egész, mint egy méhkas.
Csak sétálgattam céltalanul. Kíváncsi voltam, hogy mi az ebben az egész hajcihőben, ami annyira megfogta Apát… Mert én ebben semmi mást nem láttam, mint autókat, meg a média árgus szemeit. Lehet nagyon kisarkított, de így van.
Egy hatalmas sárga épület mellett haladok el, Renault… ez áll rajta hatalmas fekete betűkkel. A Red Bullnak ők szállítják a motorokat, ennyit azért tudok a dologról. Megmosolyogtam saját bölcsességemet, és úgy döntöttem, hogy folytatom utam… ha valakinek hiányzom, úgyis megtalál…
És akkor megláttam Őt… elbújva az épület mellett… egy lánnyal. Bizalmasan beszélgettek… nekem úgy tűnt túlságosan bizalmasan. A lábam a földbe gyökeredzett, és nem tudtam mozdulni. Képtelen voltam rá… csak Őket figyeltem…
Mosolyogtak, nevetgéltek… a gyomromban a lepkék meg kezdtek meghalni… Végső haláltusájukat akkor érték el, amikor Sebi valamit mesélt a csajnak, neki előbb hatalmas mosoly lett az arcán, majd a német nyakába ugrott, és hosszan ölelték egymást. Az utolsó lepkém utolsó csapkodásával ekkor halálozott el. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak… de egy dologban biztos voltam… nem tudok úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit…