Remélt szerelem... 9. fejezet

- Szia – válaszoltam neki rekedten a tegnapi sok sírástól. Nem tudtam sokáig állni a tekintetét, így visszatettem a fejemet, az előző pozíciómba. Ő azonban nem hagyta ezt, és lecsúszott hozzám, teljesen felém fordulva, a fejünk egy vonalba került. Az egyik keze a fejem alatt volt, míg a másikkal átölelt engem.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, a keze az arcomat cirógatta.
- Szégyellem magam… - sütöttem le a szemeimet, nem bírtam állni a pillantását.
- Miért? - simogatott.
- A tegnap estéért… a kiborulásom miatt… - a fejemet felemelte, és várt, míg ránéztem.
- Szerintem nincs rá okod…
- Szerintem meg igen… - felkeltem, otthagyva Őt az ágyban. Felült és nézett rám döbbenten.
- Mi a baj Bella? – fel kelt Ő is, mellém sétált, és az arcomat fürkészte. Az ablak felé fordultam és onnan néztem az ébredező tájat. Nem akartam rá nézni… nem akartam ellágyulni iránta… hisz ő máshoz tartozik.– Bella? Mi történt?
- Semmi… - fordultam felé, minden erőmet összeszedve, és a szemébe néztem. – Ne haragudj, hogy feltartottalak. Biztos lett volna jobb dolgod, mint engem pátyolgatni… - próbáltam határozottnak tűnni.
- Ha arra célozgatsz, hogy nekem teher a társaságod, akkor hatalmasat tévedsz…
- De gondolom másnak, jobban örültél volna az ágyadban, ma reggel, mint nekem… - a szemei hatalmasra kerekedtek.
- Mi van? – nézett rám döbbenten.
- Jól hallottad…
- Ezt most nem értem. Miből szűrted ezt le, ha megszabad kérdeznem?
- Az, mindegy. – legyintettem.
- Nem, nem az. Engem érdekel. – fonta keresztbe a kezeit a mellkasán, és eléggé bosszúsan nézett rám. Most tűnt fel, hogy rajta egy póló és egy boxer van. Megpróbáltam nem foglalkozni a ténnyel bár nehéz, tekintve, hogy rajtam is csak egy pólós-rövidnadrágos nyári pizsama volt. – Hallgatlak…
Lehajtottam a fejem, és megpróbáltam a feltörő könnyeimet visszanyelni. Mégis hogyan mondhatnám azt neki, hogy láttam valakivel ölelkezni? Még a végén azt hinné, hogy követtem őt, pedig véletlenül láttam meg őket… miután Ő elfeledkezett rólam… Ez az! A legjobb védekezés a támadás…
- Elfeledkeztél rólam… - néztem rá szomorúan.
- Én? Rólad? Az lehetetlen… Mikor? – lágyult el egyszerre a tekintete.
- Tegnapi ebéd… rémlik valami?
- JÉZUSOM!!! – csapott a homlokára. – Én teljesen elfelejtettem, kiment a fejemből… ne haragudj. – lépett hozzám közelebb, és megfogta a kezemet – Ne haragudj rám… én… erre nincs mentségem. – hajtotta le szomorúan a fejét. – Tudod azt akartam, hogy büszke legyél rám… meg akartam neked nyerni a szabadedzéseket… de nem jött össze…
- Mi? – kaptam fel a fejemet – Nekem akartad megnyerni?
- Igen… - pirult el.
- De… - alig hittem el a szavait – én ezt most egyáltalán nem értem.
- Mit nem értesz? – nézett rám gyengéden. Az egyik kezével cirógatta az arcomat, a másikkal még mindig a kezem fogta.
Annyira könnyű lett volna kimondani, hogy mi is az igazi bajom, mégsem volt elég bátorságom hozzá. A karjai szinte hívogattak, hogy bújjak hozzá, ott semmi baj nem érhet, hisz majd ő megvéd mindentől. Mégis féltem… Hogy mitől? Elég egyszerű a válasz… a csalódástól. Mi van, ha én mindezt, csak beképzeltem magamnak… ha én másképp látok mindent, mint ami valójában? Ha ő nem is érez barátságnál többet irántam? Ha mindez csak az én agyszüleményem? Mi van, ha csak én akarom mindezt belelátni?
De akkor sem értem… ott van az a lány… akivel láttam. Ő meg velem akar lenni, habár nem mondta ki, de utal rá… Most velem van, én mégis el akarom lökni magamtól… simogatja az arcomat, és gyengéden fogja a kezemet. Szabályosan ég a bőröm, ahol hozzámér… Miért ilyen furcsa ez az érzés? Miért kell fájnia annak, ami a legnagyobb örömet okozza?
- Elgondolkoztál… - nem kérdezte, ha nem csak egyszerűen kijelentette. – Min tépelődsz ennyit, azzal a gyönyörű buksiddal?
- Én… - de nem tudtam befejezni, mert kopogtak. A legjobbkor… a varázs ezennel megszűnt.
- Ne menj sehova. – végignézett rajtam, majd az egyik csuklyás felsőjét odaadta, én értettem a célzást, és azonnal felvettem – Nem akarom, hogy bárki így lásson… csak nekem szabad… -én meg elpirultam.
Figyeltem őt, ahogy az egyik szállodai alkalmazottal beszélgetett, majd a csomagjaimat a londiner behozta. Nem értettem semmit. Elköszönt a férfi, majd távozott.
- Hát ezek? – mutattam a bőröndjeimre.
- Tudod, ez úgy volt - nézett félve rám – hogy apuddal csak úgy tudtunk tegnap bejutni, hogy be kellett törnöm az ajtódat…
- Te betörted az ajtómat??? – néztem rá csodálkozva.
- Tudod nem nyitottad ki, és nagyon megijedtem, mikor hallottalak sírni… nagyon fájt… - vallotta be félve.
Alig hittem el, hogy Ő, aki Forma 1-es pilóta és a fél világ női részlege odavan, értem aggódik, és fáj neki, ha hallja, hogy sírok. Rámosolyogtam, ő elpirult. Kitárta a karjait felém. Azt hiszem ez a fordulópontunk… Nem bírtam tovább… odamentem hozzá és a kajaiba vont. Mélyen beszippantottam az illatát, amely megnyugtatott…