Remény a boldogságra 8. fejezet

A szobámban üldögéltem az ágyon, s gondolkodtam az előbb történteken. Nem tudtam megérteni ezt a srácot. Nem értem egyszerűen a viselkedését. És az a csók… istenem, az leírhatatlan érzés. A mellkasomban a szívem nagyokat dobbant. És, hogy siessek… mielőbb látni akar.

A szobámról csak annyit, hogy van benne egy nagy ágy, tv, szekrény, és egy szőnyeg az ágy előtt. Igazából semmi különleges nem volt benne, számomra mégis mindent jelentett. Igazából ez volt az otthonom, szánalmas, de mégis így van.
A nagymamám nevelt fel, mert a szüleim nem érezték magukat alkalmasnak arra, hogy egy kisbabát dajkáljanak. Azóta sem hallottam róluk, de nem érdekelnek már. Nem akarok velük találkozni, és megismerni sem. A nagyim, aki az egyetlen rokonom volt, meghalt két éve. A diplomaosztóm után nem sokkal… legalább azt megérte. Nagyon büszke volt rám… egy hónappal rá találtam meg… elaludt. Legalább szép halála volt…

Visszatérve az előbb történtekre nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Elmenjek az uszodába, vagy nem… mert ha elmegyek, akkor biztos, hogy nem fogok neki tudni ellenállni. De ha nem teszem, akkor, pedig csalódni fog bennem, azt meg nem akarom. De mi van, ha rájön, hogy unalmas vagyok, igazából nincsen bennem semmi különleges… és akkor a szívemnek annyi…
Ütem az ágyamon, és szuggeráltam a szekrényt, amiben tudtam, hogy benne van a fürdőruhám, és nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Menni akartam, de nagyon… akkor meg nem értem magam… minek vívódok annyit ezen az egészen? Én olyan hülye vagyok… itt agyalok feleslegesen, amikor lehet Ő már lenn vár az uszodában.
Nekem sem kellett több, összeszedtem a cuccaimat és elindultam a fürdőhelyre. Az öltőzőben álvettem a sötétkék fürdőruhámat, és a medencék felé vettem az irányt. Ő már itt volt… egyedül… vagyis már ketten… kettesben…
- Azt hittem már nem is jössz… - nézett rám szomorúan.
- Csak nehezen találtam meg a fürdőruhámat. – tereltem el a témát, s bíztam benne, hogy elhiszi, amit mondok. Közben levettem a köntöst magamról.
- Ezért a látványért megérte várni… - nézett rám éhes szemekkel.
- Ne nézz így, mert zavarba hozol. - pirultam el.
- Gyönyörű vagy… gyere ide hozzám… kérlek… - nyújtotta felém a kezét, én meg bemásztam mellé a víz jó meleg volt.
Azonnal a kezem után kapott és magához húzott. Csak néztük egymást. A kezei a derekamra csúsztak… és simogatta a hátamat. Egy óvatlan pillanatban lehúzott a víz alá magával. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve, váratlanul ért. A következő pillanatban, pedig már fenn voltunk, de mindenem tele ment vízzel orrom, szám, szemem… ő meg jót nevetett rajtam.
- Nem vicces… - durciztam – majdnem megfulladtam.
- Dehogy… vigyáztam rád…
- És ha a víz alatt elfogyott volna a levegőm? Akkor mi lett volna? – kötözködtem tovább a karjaiban.
- Akkor szájból szájba adtam volna levegőt neked… így… - megcsókolt, s újra a víz alá merültünk, majd újra fel, de egy pillanatig sem szűnt meg csókolni engem… fantasztikus volt… Újabb jó pont ennek a napnak…