Száguldó örvény

Drága Olvasóim!

Úgy vettem észre, hogy az előző rész pár embernél teljesen kiverte a biztosítékot. Én szóltam előre, hogy ez nem egy szokványos kis romantikus történet lesz.

A mai részhez annyit mondanék, hogy attól, hogy valamit nem mutatunk ki, még fájhat...

Jó olvasást Mindenkinek!

6. rész

Amikor úgy éreztem, hogy megnyugodott a lelkem, akkor léptem oda hozzá, és térdeltem le vele szemben. Simogatni kezdtem, és apró puszikkal halmoztam el, hogy ne boruljon jobban ki.

- Semmi baj… itt vagyok… - suttogtam a fülébe, miközben átöleltem Őt.

- Bocsáss meg… - bújt azonnal hozzám, de nem nézett rám – én nem akartam… - zokogott.

- Tudom, hogy nem akartad… - suttogtam a fülébe, mire szinte magához vont, és úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó mentsvára.

- Én nem akartam azokat a fejedhez vágni… én… én tudom, hogy… te soha… te nem vagy olyan…

- Tudom… - öleltem én is magamhoz, és halmoztam el puszikkal és simogatásokkal az arcát.

- Bocsáss meg… - nézett rám, és a szemeiben csak meggyötörtséget láttam.

- Semmi baj… - töröltem le a könnyeit, és rá mosolyogtam – Együtt mindent megoldunk…

- Pont téged bántottalak… - döntötte az arcát az enyémnek, amikor megéreztem rajta a több napos borostát – Pont téged, aki ezt legfőképp nem illeti meg.

- Figyelj rám! – húztam el tőle az arcomat, hogy lássam a szemeit – Én elfogadom a bocsánatkérésedet, de erre semmi szükség nincsen. Én azért jöttem, hogy kiadd magadból a dühödet, és ez sikerült. Azonban vannak lenn szeretteid, akiktől valóban bocsánatot kell kérned…

- Tudom… - vallotta be – de egyszerűen így is nagyon idegesen jöttem haza, Hanna meg csak szította a bennem lévő feszültséget.

- Mi történt? – néztem a szemébe, de a simogatást nem hagytam abba.

- Eljött és nagyon csúnyán összevesztünk. Azt mondta, hogy az egész az én hibám. Ha nem fogom be a számat, akkor most ez nem lenne. És még azt is, hogy… csak magamnak köszönhetem, ha megbüntetnek… és azt meg fogom érdemelni. – suttogta a végét.

- Nem érdemled meg. Én tudom és a csapat is. – súgtam lágyan.

- A vége az lett, hogy kidobtam Hannát, nem bírtam tovább elviselni azt a nőt. – vallotta be.

- Nem is kell. – mosolyogtam rá.

- Meddig maradsz?- kérdezte vágyakozva.

- Hááát… - az órára néztem a kezemen – Szerintem még egy-két órát.

- Az nem sok. – biggyesztette le a száját, s én majdnem felnevettem.

- De te sem maradsz többet. – böktem meg mosolyogva – Jössz velem.

- Én? – nézett rám nagy szemekkel, csodálkozva.

- Igen. – mosolyognom kellett, annyira gyermeki arcot vágott.

- És hová megyünk? – kíváncsiskodott.

- Az titok. Két dolgot árulok el. Egy: Nem Milton Keynesbe a gyárba megyünk. És kettő: jön velünk Britta és Heikki is. – magyaráztam neki lágyan, de nem hagytam abba a simogatását.

- De így esély sincsen rá, hogy kettesben legyünk. – biggyesztette le ismét a száját.

- Akkor leszünk kettesben, amikor csak akarod. – közel húzott magához, és lágyan megcsókolt – Zuhanyozz le, és borotválkozz meg, mert olyan leszel lassan, mint egy ősember. – csipkelődtem vele.

- Kívánsága, számomra parancs Hölgyem. – nevetett, s ekkor már tudtam, hogy minden helyrejöhet. Felkelt a földről, és engem is felhúzott onnan.

- Akkor mire vársz még? – vigyorogtam rá – Nyomás a zuhany alá. – paskoltam meg a formás hátsóját.

- Hééé… ezt még visszakapod. – fenyegetett meg játékosan, majd a szekrényhez lépett, és tiszta ruhát szedett elő.

Mosolyogva néztem, ahogy kilépett a szobából és a szemközibe ment be. Kifújtam a benntartott levegőt, és a szívemről mintha sziklák gördültek volna le. Tudtam, hogy a nehezén már túlléptünk. Már csak össze kell szedni lelkileg.

Lementem a nappaliba, ahol a többiek még mindig ugyanott ültek Heikke nagy szemekkel nézett rám, a sajtós és az edző pedig felpattant a kanapéról, hogy megláttak.

- Minden rendben van. – néztem végig a társaságon, s mindenkiből kitört egy sóhaj – Britta, Heikki, menjetek pakolni, mert elmegyünk.

- De hova? – nézett rám a lány zavartan.

- Mindent megtudtok időben. – úgy tettek, ahogy mondtam azonnal felmentek az emeletre – Heikke, Norbert… - sóhajtottam egyet.

- Tudom… - kelt fel a kanapéról a nő – Most az lesz a legjobb, ha elmentek. Főleg neki. – lépett oda hozzám – El sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok neked. – ölelt meg ismét.

- Heikke, segítened kellene – távolodtam el a nőtől – Össze kéne szedni neki tiszta ruhát, legalább egy hétre.

- Rendben van. – mosolyogott rám – De elárulod, legalább nekünk Norberttal, hogy hová is mentek?

- Nektek igen… - mosolyogtam rá – De közben gyertek, mert sietnünk kell…

***

Másfél óra múlva már a repülőtér felé haladtunk. Sebnek láthatóan nagyon jó kedve volt, hiszen mindenkitől bocsánatot kért. Egy dologra azonban nagyon kíváncsi lennék, hogy Heikkinek miként is magyarázott meg mindent, hiszen azóta az edző, ahogy rám néz egy sejtelmes mosoly ott van a szája szegletében…

Odaértünk a reptérre, és Sebastian csak nagy szemekkel nézett, amikor a magángéphez mentünk. Szótlanul pakoltunk be, majd eljött a búcsú ideje. Én gyorsan elköszöntem a szülőktől, majd Brittával és Heikkivel felültünk a gépre. Otthagytuk Sebet a szüleivel, hogy ezek a percek csak az övék legyen.

- A csomagjaid? – nézett rám a lány.

- Már itt vannak a gépen, nyugi. Azt hiszem, hogy eljött az ideje annak, hogy megtudjátok merre is megyünk. – magyaráztam nekik. Mind a kettejüknek átadtam egy lapot, amin minden szerepelt. Heikki nagy szemeket meresztett, majd rám nézett - Azt hiszem, neked sem lehet kifogásod ellene, hiszen tudtok ott is edzeni.

- Ezt aztán nagyon jól megszervezted. – dicsért meg a sajtós lány.

- Most a legfontosabb az, hogy ebből a lelki gödörből kirángassuk. Azt mutatja, hogy jól van, de ez nincs így. Christian és Helmut mindent tudnak arról, hogy most hova is készülünk, és a támogatásukat adták rá.

- Így már értem, hogy miért megyünk a Red Bull magángépével. – böngészte a lány a papírját.

- Heikki megnézed Sebet, hogy merre kószál? – mosolyogtam az edzőre, aki azonnal teljesítette a kérésemet, és magunkra hagyott minket – Mond el Britta. – kértem a lányt.

- Mit? – lepődött meg.

- Látom, hogy van valami. Nem tudsz nekem hazudni, évek óta együtt dolgozunk. Mond el, kérlek.

- Hannával nagyon csúnyán összevesztek. – kezdte, de nem akartam elmondani, hogy ezt már tudom – Olyan dolgokat vágott Seb fejéhez, ami nem igaz. A nappali előtt majdnem dulakodásig ment a dolog. – én ekkor lepődtem meg – Vagy is, Hanna ott ütötte, ahol érte, és Seb csak állt ott, hagyta. Akkor telt be a srácnál a pohár, amikor Hanna azt mondta neki, hogy utálja, látni se bírja. Seb ekkor megragadta a karjánál fogva és kidobta a házból, majd utána kiabált, hogy a cuccát majd elküldi, és felejtse el örökre.

- Szóval, akkor szakítottak. – elmélkedtem.

- Azt hiszem, hogy igen. – vágta rá - Senki sem mert, még csak megmozdulni se, nem hogy közbeavatkozni. Majd amikor Seb felrohant az emeletre, akkor Heikke megjegyezte, hogy azt hiszi mindenkinek ez így lesz a legjobb. – mesélte tovább.

- Tudtam, hogy ő nem bírja a kiscsajt. – gondolkodtam hangosan, de magamban még jobban a szívembe zártam őt.

- Mondjuk én se nagyon. – jegyezte meg.

- Én inkább nem nyilatkozom. – tettem fel a kezeimet nevetve, mire Britta is elnevette magát. A fiúk ekkor érkeztek meg. Seb azonnal mellém ült le, míg az edző a sajtós mellé.

- Kössétek be magatokat, indulunk. – szólt ki a másodpilóta, majd nem sokkal később így is lett…