2. évad 7. rész

Egy óra múlva boldogan távoztunk az orvosi rendelőből. Kimi egy új barátot szerzett magának, Aaron személyében, én, pedig pár ultrahangos képet a kicsiről. December közepére várhatom… várhatjuk. Heniivel olvadoztunk a képeket nézegetve… az én Kicsikém…

Beültünk a kocsiba, Kimiék előre, én, pedig hátra. Nem is figyeltem merre megyünk, mert lekötött az a csoda, ami a pocakomba növekszik, és amelyről, most képeket is kaptam. Annyira hihetetlen, hogy egy élet növekszik bennem. Vajon jó anya leszek? Képes leszek róla gondoskodni? Ilyenek, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejembe, amikor arra lettem figyelmes, hogy megállunk. Felnéztem, és megpillantottam a Házat… Sebi házát. Ahova annyi sok szép emlék köt… és Ő. A pillangók vadul repkedtek a gyomromban. A fülem sípolt, a gyomrom meg liftezni kezdett…
- Megjöttünk… - szólalt meg Kimi.
- Liz itt az idő.
- Henii én nem biztos, hogy akarom ezt…
- Szembe kell nézned vele. Meg kell a dolgokat beszélnetek. Nem mondom azt, hogy ki kell békülnötök, de legalább hallgasd meg… és még ott van a baba is…
- Tudom… - egy könnycsepp utat tört magának, és könyörtelenül folyt végig az arcomon. Tisztában voltam azzal, hogy még mindig szeretem Őt. Csak abban nem voltam biztos, hogy akarom-e, hogy újra mi ketten együtt… a törökországi események, még élénken élnek bennem… nem akarok magamnak még egyszer akkora fájdalmat. Ha Heniiék nem lettek volna velem… de ebbe jobb nem belegondolni.
- Liz… melletted vagyunk, ezt ne felejtsd el. Nem foglak magadra hagyni. – szorította meg Henii a kezemet.
- Olyan kedvesek vagyok velem… és annyi szeretet kaptam tőletek… meg sem érdemlem… végig csak a terhetekre voltam… - pityeregtem.
- Ha most nem lennél terhes tuti ezért a mondatért egy pofont adnék, ami talán kijózanítana. Nem vagy, voltál és leszel SOHA a terhünkre… - azt hiszem Heniit egy kicsit felhúztam.
- Tudom Liz, hogy hihetetlenül hangzik, de a barátunk vagy… és általában Mi Heniivel segíteni szoktunk a barátainkon – nézett rám kedvesen Kimi a visszapillantóból.
- Elég már a teketóriázásból! Menjünk be! – pattant ki Henii a kocsiból, finn barátja, pedig követte a példáját.
Időm sem volt ellenkezni, ugyanis Kimi kinyitotta a hátsó ajtót, Henii, pedig szabályosan kirángatott az autóból. Arra eszméltem fel, hogy az ajtó előtt állunk. Mind a kettő engem nézett… én, pedig az ajtót szuggeráltam a tekintetemmel, mintha azt vártam volna, hogy önmagától nyílódjon ki. Végül Kimi csengetett. Ekkor vált bennem bizonyossá, hogy én ma biztosan találkozni fogok vele… És nyílt az ajtó… Tommi állt ott. Hatalmas kikerekedett szemmel nézett rám. Egy pillanatra elkapott a pánik, hogy most mi lesz. Bántani fog? Ő azonban egy határozott lépéssel előttem termett és a karjaiba zárt.
- El sem tudod képelni, mióta várom ezt a pillanatot, hogy végre vissza gyere… - mikor rám nézett láttam a szeme sarkában egy aprócska könnycseppet, amit megpróbált visszatartani.
- Kimi… Henii – vette észre őket is – de jó, hogy itt vagytok. Seb nagyon, de nagyon boldog lesz ma…
Bementünk a házba. Semmi sem változott, mióta elmentem innen. Mintha csak tegnap lett volna. Pedig ennek lassan négy hete.
- Seb hol van? – tette fel a leglényegesebb kérdést Kimppa.
- Fenn az emeleten, és éppen megint önostorozást tart. – sóhajtott hatalmasat Tommi.
- Akkor menj fel hozzá, és mond meg neki, hogy Kimi és Henii itt vannak… Lizről egy szót se… legyen meglepetés… - mosolygott Henii.
- Oké… - jelent meg egy aprócska mosoly Tommi szája szegletében. Én addig elbújtam az egyik oszlopnál, ami a nappali szélén található, hogy legyen neki mindez meglepetés. Lépteket hallottam a lépcső felől…
- Seb… öreg harcos… - poénkodott Kimi.
- Hello te finnek rallysa, vagy rallysok finne? – ahogy meghallottam a hőn szeretett hangot, a tenyerem izzadni kezdett, a gyomrom a torkomban dobogott, a pillangók, pedig ki akartak törni a gyomromból. – Szia Henii… mi újság veletek? Nagyon régen találkoztunk. – egy kis keserűséget véltem felfedezni a hangjában… tudtam, hogy hiányoztak neki a barátai.
- Azaz igazság, hogy van itt valaki, akivel találkoznod kellene… - poénkodott Kimi, én meg majdnem infarktust kaptam, annyira izgultam.
- Kimi figyelj… én nem akarlak megbántani titeket, de nem akarok senkivel sem találkozni… - ezt a pillanatot vártam, összegyűjtöttem minden bátorságomat… és előléptem a rejtekhelyemről…
- Még velem sem? – háttal állt nekem, de észrevettem, hogy megmerevedett, és a hang irányába fordult. Rám nézett azokkal a gyönyörű kék szemeivel… hitetlenkedve nézett rám, mint, aki nem hiszi el, hogy itt vagyok… csak állt ott a nappali közepén engem nézve…
- Liz…