Lóerők szerelmesei

15. rész

A három hét olyan volt, mint egy álom. Nem akartam felébredni, mégis muszáj volt visszatérni mind a kettőnknek a munkához. Voltunk Balin, Spanyolországban a szüleimnél, Németországban Sebastian szüleinél, és Horvátországban is. Horvátban, amikor voltunk sikerült Sebastiant lencsevégre kapnia egy fotósnak „teljesen véletlenül”. Szerencsére engem csak hátulról tudtak lefotózni, így nem buktunk le. Habár a németem nem bánta volna… azért nem tudom, hogy Eric mit szólt volna, ha találkozik a fotónkkal mondjuk reggelije közben…
Kipihenten és boldogan érkezünk meg Belgiumba, Spa-Francorchampsba. Még nem jártam itt, így elcsodálkoztam milyen festői környezetben is található a pálya. A hotel sincs messze, az ablakom épp a pálya felé néz. A kilátás is gyönyörű. Kicsit elméláztam, mert azt vettem észre, hogy két kar fonódik a derekam köré, majd egy érzéki csókot kapok a nyakamra.
- Seb… - sóhajtottam egy nagyot, hisz érzékeny területeken kalandozott el.
- Igen Kicsim? – cirógatta tovább a szájával a nyakamat.
- Ki kéne pakolnom, és összeszedni magam, majd kimenni a pályára… - sóhajtgattam, csókjai miatt.
- Ne menj még… maradjunk itt… - fordított maga felé.
- Tudod, hogy nem lehet… - bújtam a karjai közé.
- Tudom… - lett csalódott egyszerre – Este? – nézett rám könyörgő szemekkel.
- Már nem tudnék nélküled aludni. Úgyhogy remélem meglátogaszt. – vigyorogtam rá.
- Szolgálatára Hölgyem. – vigyorgott ő is. – De egy csókot akarok, mielőtt itt hagysz…

A hétvége nagyon gyorsan eltelt, s végződhetett volna sokkal jobban is, legalábbis számomra. Sebastian szokása szerint nyert, és ezzel egyre közelebb került a második világbajnoki címéig. Tudtam, hogy mennyire fontos neki most ez a győzelem, újra magára talált. Ő nagyon boldog volt, én kevésbé. A hetedik helyről indultam, s ha nem lett volna fékproblémám, és az első kanyarba nem szállok bele Jaimebe, talán még minden sokkal jobb is lehetett volna. De sajnos nem így alakult… a tizenharmadiknak intettek le, míg Petrov kilencedik lett… senki sem volt boldog a csapatnál az eredményemtől. Eric a csapatfőnök nagyban elkerült, Simon a versenymérnökön csalódott arcát nem tudtam elnézni, így a hotelbe tértem vissza…

Sebastian hatalmas mosollyal az arcán jött be hozzám, a szobámba. Nem is kérdeztem meg honnan van kulcsa, valahogy nem érdekelt. Azonnal a nyakába ugrottam, és ő szorosan tartott. Nem kérdezett semmit, a testem rázkódása, a sírásomra adott következtetni. A térdem alá nyúlt, felemelt, majd az ágyhoz sétált velem. Lefektetett az ágyra, s ő is szorosan mellém bújt, a karjaiba zárt. Megnyugtató szavakat sugdosott a fülembe, s a kezének monoton mozgása a hátamon álomba ringatott...
Apró csókokra ébredtem, melyet a mellettem lévő szőkeségtől kaptam. Ránéztem, és boldog mosolyra húzódott a szám, és még jobban bevackolódtam az ölelésébe.
- Jobban vagy Kicsim? – puszilgatta az arcomat.
- Igen… sokkal. Köszönöm, hogy mellettem voltál. – néztem rá hálásan. – És kérlek, bocsáss meg, hogy kiborultam, amikor örülnöm kellene, hogy nyertél. – csókoltam meg.
- Ne beszélj butaságokat! – dorgált meg azonnal. – Megértem, hogy kiborultál, én tomboltam volna a helyedben.
- De akkor is melletted kellett volna lennem, hisz nyertél…
- Itt vagy most mellettem, ez számít… semmi más. – simogatta az arcomat.
- Seb… - ismét könnyek gyűltek a szemembe, de most nem a fájdalom miatt, hanem a boldogságtól – Mi a ma esti program? – másztam rá teljesen.
- Ahogy rajtam fekszel… azt hiszem nagyon gyorsan fogunk változtatni. – tette a kezeit a popsimra.
- Miért akarsz változtatni? – bújtam hozzá teljesen.
- Miattad… gyönyörű vagy… - suttogta az ajkaim közé.

Két óra múlva már a buli helyszínére tartottam. Sebastian már egy órája elment, hogy ne legyünk feltűnőek. Bíztam benne, hogy a győzelem miatt nagyon nem itatják le. Mikor beléptem a terembe, láttam, hogy józan, habár nagyon széles volt a mosolya. Nem az zavart, hogy jó a kedve, más volt, ami a kedvem kezdte elrontani…