Titkok erdeje

7. rész

Másnap mind a ketten útnak indultunk. Én haza Bennel, míg Seb Németország felé vette az irányt, Heppenheimbe. El se tudtam képzelni, hogy a szülei miképp reagálnak majd a fejleményekre, és mennyire is akarnak majd megismerni minket. Főként engem, aki tönkretette a fiúk életét.
Tisztában voltam vele, hogy ezek után mindenki élete megváltozik, de legfőképp Sebastiané. Azt mondta, hogy részese akar lenni Ben életének, de nem lesz ez könnyű, tekintve, hogy két hetenként máshová repked a munkája miatt. Ő Svájcban él, míg mi Angliában. Nehéz lesz ezt a dolgot kivitelezni. A szüleim Sebastian szülőhazájában laknak, és én is ott nőttem fel. Egy ideje hívnak, hogy menjek vissza hozzájuk, nekem is könnyebb lesz. Lehet, megfontolandó lenne…
Mióta Seb elment Ben sokkal nyűgösebb, nem tetszik neki semmi. Leültem mellé játszani, és elmászott mellőlem. Mióta hazajöttünk nem mosolyog, nem vigyorog rám. Tudtam, hogy hiányzik neki, és még csak 11 hónapos, de mindennel tisztában van, ami körülötte zajlik.
Másnap délelőtt a konyhában tevékenykedtem, s nagy csend volt a nappaliban, ahol Ben tartózkodott. Megtöröltem a kezem, és bementem a nappaliba. Az ajtóban megálltam, amikor láttam, hogy az asztal előtt ül a szőnyegen. Tudtam, hogy most mire készül és azonnal a telefonomért nyúltam, és bekapcsoltam a felvétel gombot.
Kis kezeivel megkapaszkodott az asztal szélébe, s felhúzta magát. A szemeivel végignézett az asztallapon. Kezeit arrébb tette, és a kis lábaival a bútor mellett kezdett araszolni. Mosolyognom kellett a jeleneten, és már tudtam, hogy elküldöm Neki, hisz látnia kell Kicsinyünk apró kis ténykedéseit. Seggre csüccsenést követően küldtem is, hogy nézze csak meg. Pillanatokkal később máris csörgött a telefonom.
- Szia! – vettem fel boldogan.
- Sziaaaaaaaa!!! Ez most komoly??? – nevetett bele.
- Igen, és gondoltam elküldöm neked, remélem nem baj! – mentegetőztem azonnal.
- Nem, dehogy! Nagyon örültem neked, és a videónak is! – lágyult el a hangja.
- Tudod Ben nagyon kedvetlen mióta elmentél. Hiányzol neki. – osztottam meg vele megfigyelésemet.
- Tényleg? – suttogott.
- Igen, nem mosolyog, nem vigyorog, és durci.
- Durci? – kérdezett vissza.
- Igen, szerintem azt hiszi, hogy miattam nem vagy itt. – vallottam neki be.
- Annyira jó lenne, ha közelebb laknátok! Nekem is hiányzik… de ez olyan izé. Még csak pár napja tudom, mégis… - panaszolta el bánatát.
- Akarsz neki beszélni hátha jobb lesz? – vélekedem hangosan.
- Persze! – lelkesedett be – „Sebastian Vettel! Jó lenne, ha idejönnél ezt még nem fejeztük be! Mond csak hogy lehettél ennyire felelőtlen???? Én nem hiszek ennek a lánynak, és nem érdekel, hogy mit mondasz!!!!” – hallottam a háttérbe egy női hangot – Anya épp Lilivel beszélek! Mindjárt megyek! – kiabált vissza. – „Nem érdekel!!! Most azonnal idejössz és magyarázatot kérek!!!” – kiabált tovább az édesanyja – Mennem kell… - suttogta kedvetlenül.
- Hallottam! És kérlek…
- Ne! Ne kezd! Ezt már megbeszéltük! Mond meg Bennek, hogy puszilom, és hívni foglak, hogy kicsit jobb kedvre derítsem! – lelkesedett be.
- Oké! Megmondom neki! Vigyázz magadra!
- Ti is… - s ekkor már csak a búgó hangot hallottam…

A gépen ülök Bennel, és épp Németország felé tartunk. Nem tudom, hogy mit kellene gondolnom, vagy mi fogad majd minket Heppenheimbe. Az anyukája utál, ez már biztos, csak abban reménykedhetem, hogy Bent normálisan fogadja. Nem érdekel az, ha velem bunkó, de csak reménykedhetem abban, hogyha kisfiammal megváltozik, és nem hiszi azt, hogy azért szültem meg Őt, hogy megfogjam magamnak Sebet. (aug. 12)
A reptér termináljában kicsit elveszettnek éreztem magam, mert a tömeg nagyon nagy volt, és Ben eléggé nyűgös is. Nem sokat aludt a gépen, és szerintem jön neki a következő foga. Leültem az egyik székre a váróban, mellettem a babakocsiban üldögélt kisfiam, akit próbáltam nyugtatni, s két bőrönd is ott foglalt helyet. Ahogy bekapcsoltam a telefonomat, máris csörgött. Sebastian volt az.
- Merre vagytok? Nem látlak titeket! – nagyon aggódó volt a hangja.
- A váróban ülök, mert nem tudom a két bőröndöt egyszerre vinni, és még Ben is…
- Megyek elétek! Maradjatok ott! – vágott a szavamba.
Benhez fordultam vissza, hogy inni adjak neki, mikor megjelent Sebastian mellettünk, egy őszes idős úrral. Megismertem őt, az apukája volt.
- Sziasztok! – könnyebbült meg, amikor meglátott minket, s engem egy röpke pillanatra megölelt, amin nagyon meglepődtem, de utána kisfiúnkhoz guggolt le. – Szia Manó!- mosolygott rá, de ő elég nyűgösen választolt. – Mi a baj? – fordult felém.
- Szerintem jön a foga. Nem aludt jól éjszaka, és a gépen sem sikerült. – adtam magyarázatot.
- Akkor menjünk is. Oh bocsánat… Apa, Ő Lilien Mältzer, Lili ő az édesapám Norbert Vettel. Apa ő pedig Ben. – mutatott be minket egymásnak.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket Lili, és a kis Bent is. – mosolygott rám kedvesen – Tényleg nagyon hasonlítanak Sebastiannal egymásra. – nézegette a kicsit.
- Aaaaa… - szólalt meg türelmetlenül Ben.
- Megyünk Kicsim, azonnal indulunk. – simogatta meg Seb a kis fejét, és szedte össze a csomagjainkat, s indultunk ki az épületből.
A kocsihoz érve Seb kivett a csomagtartóból egy gyerekülést, nem kis megdöbbenésemre. Nem szóltam semmit, de a szívemet simogatta a figyelmessége. A bőröndöket bepakolta a babakocsival együtt, s Bent nagyon szakszerűen becsatolta a gyerekülésbe, mint aki mindig ezt csinálta volna. Közben beszélt hozzá, mosolygott neki, Ben a végén rávigyorgott, és lehúzta a fejéről a sapkát. Norbert jót kuncogott fián, s ahogy tekintetünk találkozott, rám kacsintott. Mindezek elvégzése után elindultunk Sebastian szülővárosa Heppenheim felé, s nekem a gyomrom diónyira zsugorodott…