Titkok erdeje

200. bejegyzés...

11. rész

Két nap telt el és fogalmam sem volt, hogy mihez is kellene kezdenem. Eléggé tanácstalan voltam. A lakás tulajdonosa, ugyanis ahogy megérkeztünk Bennel meglátogatott minket. Szomorúan, s együtt érzően közölte, egy hetünk van kiköltözni, mert a lányának kell a lakás. A szüleimhez nem akartam fordulni tekintve, miképpen is váltunk el. Apámnak ez egy elégtétel lenne, hogy a segítségére van szükségem. Sebastian meg… ő nyaral, és nem akartam zavarni ilyen kis semmiségekkel…
Magam miatt nem is aggódtam volna, de ott volt nekem a kisfiam Ben. Őt nem vihetem akármilyen lakásba. Két napja a lakáshirdetéseket bújtam, és meg is néztem már néhányat. Az egyik túl drága volt, a másik túl kicsi, a harmadiknak… nem volt ajtó, itt már visszafordultam. A pénz eléggé korlátolta a lehetőségeinket.
Minden napunk ugyanúgy zajlott. Reggel megnéztem a hirdetéseket, s napközben elmentünk megnézni a számunkra kedvezőnek tetszőt. De eddig minden nap ugyanúgy végződött… csalódással. Harmadik nap reggel hangos dörömbölésre figyeltem fel. Ben is felkapta a fejét a játékkupac közepén. Ahogy kinyitottam az ajtót, az egyszerre kivágódott.
- TUDOD HOGY AGGÓDTAM???? – állt az ajtóban egy nagyon ideges Sebastian Vettel.
- Én… - rebegtem el döbbenetemben.
- MIÉRT NEM VOLTÁL ELÉRHETŐ KÉT NAPIG???? – állt még mindig az ajtóban vörös fejjel.
- Én… sajnálom… - suttogtam.
- El se tudod képzelni, hogy aggódtam! – kezdett megnyugodni. – Azt hittem valami történt veletek… - nézett mélyen a szemembe – Mi a baj? – éreztem, hogy könnyek gördülnek le az arcomon, és a vállam is rázkódik – Lili… ne haragudj… bocsáss meg… - ölelt magához szorosan – Nem akartam veled kiabálni… - terelt be a lakásba, s csukta be az ajtót.
Úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem most ezen múlna. Nyugtatólag simogatta a hátamat, és szorosan tartott megakadályozva, hogy összeessek.
- Aaaa… - hallottam meg Bent a lábamnál.
- Szia Manó! – suttogta boldogan Kisfiúnknak.
- Ajjja… - magyarázta tovább.
- Nincs semmi baj! Anya most kicsit szomorú… - mondta neki türelmesen.
- Aaaa… - mondogatta.
- Itt vagyok, nincs semmi baj. - távolodtam el Sebtől, s guggoltam le hozzá, közben letöröltem a könnyeimet.
- Biztos jól vagy? – simított végig a hátamon Seb.
- Igen… - néztem rá egy halovány kis mosollyal.
- Na gyere ide Manó! – vette a karjaiba mosolyogva a kicsit, és sétált be a nappaliba – Mi ez a sok doboz? – fordult felém.
- Hát csak elpakolom azokat a dolgokat, amik már nem kellenek… - mosolyogtam zavartan.
- Biztos? – nézett rám gyanakodva.
- Persze, miért is hazudnék neked… - mosolyogtam erőltetetten és a konyhába vonultam, hogy elrejtsem a kitörni készülő sírásomat. Pár percig ott voltam, hogy csillapítsam a bennem lévő fájdalmat, s mikor a nappaliba mentem Seb nagyon mérges volt.
- Miért hazudtál nekem? – nagyon komoly volt… túl komoly.
- Honnan veszed, hogy hazudtam neked? - suttogtam.
- Innen… - dobta az asztalra az újságot, amin be voltak jelölve az albérletek.
- Én…
- Nem mondom azt, hogy magyarázatot követelek, csak szeretnék. – nézett rám komolyan. Vettem egy mély levegőt, és a székre roskadtam.
- Ki fognak minket lakoltatni…
- Hogy mit csinálnak??? – lepődött meg.
- A hét végéig ki kell költöznünk, mert a tulajdonosnak visszajön a lánya, és kell neki a lakás. – magyaráztam neki érthetően.
- És azért vannak bekarikázva az albérletek az újságba, igaz? – nézett rám lágyan.
- Igen… - hajtottam le a fejemet.
- Miért nem szóltál? Segítettem volna…
- Nem akarok mindig a nyakadon lógni… - próbáltam vele megértetni.
- Hogy mondhatsz ilyet! – háborodott fel kissé. – Fontosak vagytok nekem… - fogta meg a kezemet, és nézett mélyen a szemembe.
- Ne haragudj… - csuklott el a hangom – mostanában annyi bajod van velük… - nyeltem vissza a könnyeimet.
- Ne mond ezt Lili… kérlek… Nekem van is egy ragyogó ötletem! – mosolygott rám – Összepakolunk mindent, és eljöttök hozzám.
- NEM! – válaszoltam azonnal – Ezt nem!
- De miért? – nézett rám értetlenkedve.
- Így is eléggé rád akaszkodtunk! Ezt nem fogadhatom el! – ráztam a fejem.
- Pedig én nem engedem, hogy akárhol lakjatok, és kész! Nem vitázom! Telefonálok, jönnek a fiúk, és segítenek pakolni! – nézett mélyen a szemembe.
- De Sebastian…
- Nem! Nem vitázol, hanem szépen nekiállsz pakolni! – mosolygott rám – Hívok segítségeket, és egy-kettőre végzünk! – átadta Bent, s elvonult telefonálni.
Egy órával később ismerős arcok jelentek meg az apró kis lakásban. Hoztak Seb szerelői magukkal női segítséget is, így a pakolás mindjárt könnyebben ment. Bent átadtam Apukájának. A szőnyegre telepedtek, s onnan nézték a sürgés-forgást.
A fiúk hamar szétszedték a baba-bútorokat, s csomagolták be őket. Idő közben megjelent Christian, Adrian és Helmut Marko is. Két óra múlva már minden be volt csomagolva, s útra készen álltunk. A csapatvezető elintézte nekünk a magángépet a holmikkal együtt. Két órával később már Svájcban értünk földet Zürich-i repülőtéren. Ott a dobozokat átpakolták egy kamionba, mi pedig Seb autójába ültünk. Ben nagy szemekkel nézett körbe kíváncsian, vagy épp aludt az úton. Egy hatalmas ház előtt parkoltunk le, s a költöztetők mindent készségesen bepakoltak. Ben a karomban aludt, míg Seb megmutatta a munkásoknak, hogy mit hová kell tenni. Ahogy elmentek, hatalmas sóhajjal vettük tudomásul, hogy végre mindent átcuccoltunk. Már csak ki kellett pakolni…