Titkok erdeje

17. rész

Két nappal később, amikor ismét hárman maradtunk csak, Seb leültetett a kanapéra beszélgetni négyszemközt. Ben fenn aludt már az emeleten. Sebastian nem értette szótlanságom okát, pedig tegnap, amikor még szülei is itt tartózkodtak nálunk Ben megtette az első önálló kis lépéseit. Az öröm nagy volt… én mégis szomorú voltam…

- Mi a baj? – ült le mellém.

- Semmi. – válaszoltam egykedvűen.

- Azt látom, hogy nincs semmi… nagyon is úgy nézel ki, mint akinek semmi baja sincs. – húzta el a száját.

- Tényleg nincs semmi. – próbáltam győzködni, egy elégé erőltetett mosollyal.

- Ezzel a mosolynak látszó grimasszal nem etetsz meg! – vigyorgott rám – Mi a baj? Mond el… kérlek… - fogta meg a kezem, és nézett mélyen a szemembe.

- A szüleim… hogy a telefont sem veszik fel…

- Ez miattam van. – kezdte az ostorozást.

- Nem…

- De, és ezt te is tudod…

- Ha felhívom anyukámat, kinyomja… még Ben szülinapján sem hívtak fel. Tudni sem akarnak már rólunk… - éreztem, ahogy a szemeimbe könny gyűlik.

- Lili, bárcsak tudnék segíteni. Mond, mit tegyek? – nézett mélyen a szemembe, és törölte le az első könnycseppet az arcomról – Ha elmegyek, hozzájuk meghallgatnak?

- Nem biztos, hogy jó ötlet lenne. – visszagondoltam, ahogy Apám reagált rá, mikor elmeséltem neki, hogy fény derült a titokra.

- Akkor mit tegyek?

- Semmit…

- Nem bírom elnézni, hogy ennyire szomorú vagy…

- Seb, ne gondolj most erre. Ott van a bajnokság, most ez a legfontosabb. – mosolyogtam rá szívből, és szorítottam meg a kezét.

- Tudom… - fűzte össze az ujjainkat, s éreztem, ahogy az arcom lángba borul…

Monza. Seb első győzelmének a helyszíne. Szerdán indult Olaszországba. Örült neki, hisz az egyik kedvenc pályáján lesz a futam, de ott volt a szemébe egy kis fájdalom, hogy ismét egyedül hagy minket.

Szombaton Kimiéknél voltunk kerti partin, ahol a gyerekek önfeledten játszadoztak. Gina a kezembe nyomott egy újságot, de kérte, hogy csak akkor olvassam el, ha otthon leszek. Nem értettem a dolgot, és csak este jutott az egész eszembe, amikor én is lefekvéshez készülődtem. Már majdnem végiglapoztam az újságot, amikor megértettem, hogy miért is kellett nekem ezt elolvasni. A sport rovatnál akadt meg a szemem egy cikken…

„Hoppá! Hanna!

A minap Hanna Pratert Sebastian Vettel (Red Bull Racing) kedvesét kapták lencsevégre Baden-Wüttenbergben, ahol kézen fogva sétálgatott egy ismeretlen férfival. Különböző forrásokból már hallani lehetett, hogy a két fiatal között elég fagyos az utóbbi időben a hangulat. Sőt! Bennfentesek tudni vélik, hogy Vettel nyári szünete alatt történt a pár között valami.

Vettel mindenesetre tagad mindent, de érdekesség, hogy a Belga Nagydíj után az interjúszobában élő adásban felköszöntött valakit. Nem árulta akkor el, eléggé titokzatos volt. Mindenesetre azt kiderítettük, hogy Vettel családjában senki sem ünnepli ekkor a születésnapját, és Hannának sem ekkor van. Mindenesetre érdekes…”

Kikerekedett szemekkel olvastam az egészet végig, és hatalmas lelkiismeret furdalásom lett. Ezt az egészet én okoztam. Most már értettem, hogy miért mondta azt, hogy nem működik minden jól. De akkor ők most szakítottak? Vagy Sebastian nem is tud a dologról? Nem akartam én lenni az, aki felvilágosítja, így lementem és a kandallóba dobtam az újságot, s végignéztem, ahogy elég…

Vasárnap délután, boldogan hívott fel, hogy sikerült! Megnyerte! A tévé előtt ülve néztük végig a versenyt, és amikor láttam Sebet könnyekig meghatódva, és is elsírtam magam. Egész délelőtt az újságon és a cikken járt az eszem. De úgy éreztem, jobb mindez, hogy elégedtem, mert akkor olyannak tűnne, mintha nyomoznék utána… tekintve, hogy az újság német.

Hétfő reggel lábdobogásra ébredtem. Nagyon megijedtem, s mindez a lépcső felől jött, s ez a valaki az emeletre tartott fel. Azonnal kipattantam az ágyból, szinte feltéptem az ajtót, s Ben szobájához mentem, mikor megláttam Sebet az emeletre felérni.

- A frászt hoztad rám… - fújtam ki a levegőt, de a szívem még mindig nagyon gyorsan vert.

- Szia! – suttogta mosolyogva – Megijesztettelek? – lépett közvetlenül elém.

- Arra ébredtem, hogy valaki rohan fel az emeletre… - szorítottam a kezem a szívem fölé.

- Ne haragudj… - suttogta, és megölelt.

- Semmi baj… - távolodtam el tőle – Egyébként gratulálok! Nagyon ügyes voltál tegnap! – mosolyogtam szívből rá, és öleltem magamhoz szorosan.

- Köszi!- emelt meg engem, és pörgetett meg a levegőben. – És tudom, hogy neked is köszönhetem…

- Nekem? – lepődtem meg mikor letett a földre.

- Igen. Adrian mondta, hogy a te terveid alapján készült az új hátsó szárny. – simogatta meg az arcomat.

- Igen? Akkor ezek szerint bevált. – örültem neki.

- Igen, és azt mondta, hogy Japánra is van egy meglepetésed. – fürkészte az arcomat.

- Hiába nézel így, nem árulom el. – kötözködtem vele.

- Naaaa… - vette elő a legszebb nézését.

- A-a… nem lehet. Tudod, szakmai titok.

- Nem árulom el, tudok titkot tartani. – nézett rám hatalmas szemekkel, ahogy Ben szokott, ha el akart érni valamit.

- Adrian azt mondta, hogy Neked nem árulhatom el…

- Ne már… - szomorodott el.

- Hékás! Két hét van addig mindössze… és egy pont… - fogtam meg a kezét.

- Ne kezd te is! – engedte el a kezemet – Mindenki ezzel jön… - nézett rám kissé mérgesen.

- Jó, ne haragudj… bocsáss meg… - indultam le a konyha felé.

A konyhába érve a tejet vettem ki a hűtőből, és tettem is fel a tűzhelyre. Azonban két kar fonódott a derekamra hátulról.

- Bocsáss meg… ne haragudj… - suttogta a fülembe, szorosan hozzám bújva.

- Nincs semmi… - lépni akartam a tűzhely felé, de nem engedett, ő nyúlt oda és zárta el, majd maga felé fordított.

- De van… és most megharagudtál, és okkal. – zárt a karjaival bilincsbe – Csak tudod, mindenki ezzel jön…

- Nem akarsz abba a csapdába esni, mint tavaly Alonso…

- Igen… - suttogta úgy, hogy nagyon kellet fülelnem, hogy meghalljam.

- Ne haragudj… - néztem rá, s ő is mélyen a szemembe, de ezt a pillanatot a babafigyelőben Ben hangja szakította félbe…