Titkok erdeje

19. rész

A szingapúri futamig az idő gyorsan, szinte szélsebesen telt. Seb jól leplezte a problémákat, vagy Kimi nagyon jó szervező, mert mindig tett a finn róla, hogy a német ne unatkozzon. Voltunk együtt mind a hatan a gyerekkel túrázni a környéken. Azt vettem észre egy idő után, hogy Sebastian sokszor keresi a társaságomat, és ezt még jobban erősítette a gyanúmat az is, amikor Gináéknál voltunk grillezni.

A párjának annyira megtetszett az új sütőhelye, hogy minden hétvégén ilyen programot szervezett. Mondjuk sokat nem kellett mennünk, hiszen csak át kellett menni a szomszédba, de ezt udvaron keresztül is meg tudtuk tenni.

Fogalmam sem volt róla, hogy Sebastiannak Hannával kapcsolatban a dolgai miképp is alakulhatnak. Ő nem mesélt többet, én pedig nem kérdeztem. A cikk sem került többet szóba. Hiába is akart Gina kifaggatni, nem mondtam semmit. Ugyanis nem volt mit mesélnem neki. Kezdtünk tényleg úgy élni, mint egy család, s ez engem egyre jobban zavart. Tudtam, hogy ezt nem szabad… ezt nem tehetjük meg vele. Az elutazása előtti este kezdett ez a gondolat megfogalmazódni a fejemben, de nem akartam terhelni, hisz mostanában annyi gondja van. S ezeknek nagy részét mi okozzuk Bennel… Ginával ezt meg is osztottam, másnap délután, amikor biztosan tudtam már, hogy Seb a gépen ül…

- Te nem vagy jól… - oltott azonnal le – Miért akarod te is tönkretenni??? Nem elég neki Hanna…

- Pont ezért Gina, hát nem érted??? Ez a helyzet, ami most van, nem maradhat így örökké. Ezt hidd el, ő is tudja. – magyaráztam.

- És mit akarsz tenni? Visszajön és előadod ezt neki? Biztosan táncot fog lejteni örömében. Lili, figyelj ide. Tudok Hanna zsarolásáról. Ha elmentek Bennel lovat adtok alá. Akkor tényleg elhiszi az a liba, hogy ő bármit megtehet.

- De Sebastian szereti Őt…

- A francokat szereti!!! – csattant fel – Tudom, hogy nem szereti, és hidd el idő kérdése, és ennek vége lesz, s nem miattatok. Sőt!!! Bennel ti voltatok azok, akik felnyitottátok a szemét. Lili… Seb imádja Bent, és a Picúr is Őt. Kimi meg is jegyezte a napokban, hogy annyira más, mióta vele vagytok…

- Hogy?- lepődtem meg.

- Igen, Kimi szerint megváltozott. Seb előtte nem volt ennyit itthon, mint most. Körülbelül minden második verseny után jött haza. Ideje nagy részét a gyárban töltötte, vagy Tommival edzettek valahol. – intett le, mert látta, hogy közbe akarok vágni – És most ne kezd azt, hogy ez a ti hibátok! Nem! Sőt! Seb teljesen munkamániás volt, és tudod öröm azt nézni, hogy van valami a munkáján kívül, ami leköti, tovább megyek, sokkal jobban leköti. Ti, Bennel. Az a szeretet, ami itthon várja… én is sietnék haza a helyében. – kacsintott cinkosan rám.

- Gina… én nem tudom. Én nem akarom elszakítani őket… értsd meg, ez nem egészséges, hogy együtt lakunk. Te is tudod, hogy ez sokáig nem mehet így…

- Lili! – vett egy mély levegőt, majd fújta ki – Én nem fogom feleslegesen jártatni a számat, azért, hogy végre eljusson a mondandóm az eszedig is! Ezt meghagyom Sebnek… - mosolyodott el – De! Ezt ne lépd meg! Most ne lépd meg! Ti vagytok jelenleg azok, akikre támaszkodni tud! Hanna most azon van, hogy lelkileg padlóra küldje, és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. Csak nem jön neki össze, mert itt vagy neki Te és persze a Csöppség!

Erre már nem tudtam mit mondani, s Gina sem forszírozta tovább a dolgot. Nem sokkal később hazament a családjához, és én is nekiálltam az esti teendőimnek. Amikor Ben már aludt, akkor értek utol a délutáni gondolatok. Nem akartam ennek teret adni az elmémben, ezért inkább a munkámba temetkeztem. Arra figyeltem fel, hogy mellettem a telefonom csipogott, hogy üzenetet kaptam. Meglepődve vettem magamhoz, s nyitottam meg: „Remélem neked jobb az éjszakád, mint nekem! Nem tudok aludni! Utálom az időzónákat! Hiányoztok! Seb”

Azonnal az időt kerestem a telefonomon, s 0:30-at mutatott. Szingapúrban ilyenkor reggel 6:30 van. Nagy lehet a baj, ha nem tud aludni! Azonnal írtam neki: „Aludni? Persze, Ben odafenn alszik. Annyi adatom van, hogy vasárnap estig sem végzek vele! Próbálj meg pihenni, mert egész nap fáradt leszel! Lili”

Ahogy visszafordultam a papírok felé, ismét csipogott a szerkentyű. Nagyon sóhajtva vettem a kezembe. „Bagoly mondja verébnek! Ne dolgozz annyit, ne éjszakázz, kérlek! Térj aludni! Vagy hiányom okozza a fennlétet?? :P” Vissza kellett fognom a nevetésemet, így inkább egy kis kuncogás lett. Nem bírtam ki, hogy írjak vissza: „Igen, most már be kell vallanom, hogy miattad nem tudok aludni. Hiányod akkora trauma nekem, hogy a nappali párnáit már telesírtam! :P”

Kuncogva szedtem össze a papírjaimat, s kapcsoltam ki a gépet. Nyújtóztam egy nagyot, ahogy felkeltem, mert eléggé elgémberedett néhány tagom. A telefonom azonban ismét jelzett: „Szép Hölgy én ezt nem bírom elviselni! Remélem meg tud várni hétfőig, és túléli a hiányom okozta traumát! :P”

Úgy éreztem magam, mintha ismét tini lennék. Tudtam, hogy nekem is és neki is aludnunk kéne, de a szívemet simogatta a Szép Hölgy megnevezés. Nem tudtam, hogy mennyire is kéne ezt komolyan venni. Nem bírtam ki, hogy ne írjak vissza: „Hétfő? Oly messze van… hogy kibírom-e? Hát az attól is függ, mennyire sietsz haza! Hiányzol!” Miután elküldtem döbbentem rá, hogy igazából mit írtam neki. Lehet nem kellett volna a végére az utolsó szó. Ez már tolakodó, ezt már nem szabad! A telefonom azonban újra csipogott. Kissé félve nyúltam felé: „Hiányzom? Az jó. :D Ti is nekem, de nagyon. Jó lenne, ha itt lennétek, de nem minden vágyam teljesülhet. :(”

A fájdalom a szívembe mart, ahogy kiéreztem a keserűséget ebből a pár szóból. Mielőtt gondolkodtam volna, már írtam is. „Veled vagyunk most is, ne legyél elkeseredve, kérlek! A vágyakra visszatérve, pedig nekem is vannak… :P” Képtelen voltam magamnak parancsolni. Most is úgy éreztem, hogy az eszemet egy kissé szabadságra küldtem. A válasz nem váratott sokáig: „Vágyak??? :P És esetleg teljesíthetem őket? :P Nem bírnám elviselni, ha csalódást okoznék Szép Hölgy! :D”

Ahogy magamhoz tértem döbbenetemben vettem észre, hogy egy ideje az alsó ajkamat harapdálom idegességembe. Az okára nem tudtam a választ, csak a miértjére. „Teljesítheted őket… tudnál mit teljesíteni. :P” Itt kezdtem azt érezni ez már egy kissé sok volt. A telefonom azonban kitartóan csipogott. „Epekedve várom, hogy sorolja, Szép Hölgy miben tudnék segíteni, hogy fájdalma ne legyen ekkora! :P *.*”

Itt már nem bírtam ki és hangosan felnevettem a nappaliban a kanapén ülve. A jókedvem visszatér, ha velem van. „Mondjuk, gyűjthetnél sok-sok adatot a szabadedzéseken… :P” Izgatottan vártam a válaszát, s nem is kellett sokat időznöm miatta. „Csak ennyi? Azt hittem jobban hiányzom… :(”

A szám széles mosolyra húzódott. Igazából fel is hívhattuk volna egymást, de ez valahogy izgalmasabb volt. „Nem lenne elég a karakter ahhoz, hogy kifejtsem, mennyire hiányzol… *.*” Kezemet tördelve vártam a következő smsére. „Na azért! :D Így mindjárt jobban hangzik… :P” Azonnal egy dolog fogalmazott meg bennem, s ezt le kellett neki írnom. „Kis egós, ezt vártad, igaz? Egómanó! :D:P”

Alig tudtam végiggondolni mit írtam neki, máris jött a válasz. „Így sem hívott még senki, de neked megengedem! :D De akkor nekem is ki kell valamit találnom rád Szép Hölgy! :P” Nevetnem kellett, ahogy elképzeltem a fejét, ahogy gondolkodik. „Egómanóm! De akkor már valami kreatív legyen és találó! :D:P”

Válaszra vártam, de hallottam odafenn Ben nyöszörgését. Azonnal indultam felfelé, s nyitottam be hozzá. Könnyes szemekkel ült a kiságyban, azonnal a karomba vettem. A telefonom újra jelzett. „Nem jut eszembe semmi találó, bármennyire is töröm a fejem! Most csalódott bennem, ugye Szép Hölgy? :(”

Mosolyogva olvastam el az üzenetét, mialatt Ben nagy szemekkel nézte a telefonomat. „Egómanóm! Épp kis Manódat próbálom megnyugtatni, mert könnyes szemekkel várt az ágyán ülve. Azt hiszem, ez mutatja, mennyire hiányzol…”