Titkok erdeje

10. rész

Csukott szemmel is éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem, és be vagyok takarva, egy vékony takaróval. Apró kis kezek simogatták meg az arcomat.
- Anya most pihen egy kicsit, mert elfáradt… - suttogta Sebastian mellettem.
- Ajjja… - mondta halkabban Ben is.
- Semmi baj nincs Manó, hidd el. Pihen, mert fáradt. – suttogta türelmesen Seb. – Neked is aludnod kéne… csak tudnám, hogy Anya hogy altat el olyan gyorsan… - gondolkodott hangosan.
- Nem! – vágta rá határozottan.
- Ejha, veled nem lehet ám alkudozni, igaz? – kuncogott halkan.
- Nem! – válaszolt Ben. Ekkor már mosolyra húzódott a szám, és lustán kinyitottam a szemeimet.
- Szia! – suttogta Seb, és rám mosolygott – Jobban vagy? – kérdezte egy kis aggodalommal a szemében.
- Ajjja… - nyújtózkodott Ben hozzám a férfi öléből.
- Gyere ide Kicsim – öleltem magamhoz. – Neked aludnod kéne! – csikiztem meg a pociját, mire nevetett – Apa nem tudott elaltatni?
- Egyszerűen közölte, hogy NEM! – nevetett Seb.
- Elég határozott tud lenni. – nevettem én is – Azt hiszem ezt nem tőlem örökölte… - sandítottam a férfire, ő meg elpirult.
- Ajjja!!! – szólt nekem Ben.
- Igen Kicsim? – néztem rá lágyan.
- Aaaaaa… - mutatott Sebre.
- Igen Ő Apa… mond szépen APA! – artikuláltam neki, ő pedig nagyon figyelt.
- Ne erőltesd… - legyintett Seb.
- Nem erőltetem, csak mondtam neki. Ne aggódj mondani fogja, csak meg kell neki tanítani…- tettem a kezemet az övére.
- Köszönöm… - suttogta.
- Mit? – néztem rá zavartan.
- Hogy ilyen vagy… hogy nem dobtál már ki. Elég sok zűr van most körülöttünk. – szomorodott el – Nem tesz ez jót se neked, se Bennek… - simogatta meg a kis kobakot.
- Ugyan – legyintettem – szívósak vagyunk, és azért vagyunk itt, mert Bennek szüksége van Rád. – nyugtattam meg.
- Csak neki?
- Nem… nem csak neki… - rebegtem el zavartan.

Három napot voltunk Heppenheimben. Összességében nézve nem volt nagyon rossz. Heikkével amennyire rosszul indultak a dolgok egészen meg tudtunk egymással barátkozni. A három lépés távolság azonban megmaradt közöttünk. Hannával nem találkoztunk többet, és feltűnt, hogy Sebastian sem ment el sehová, míg náluk voltunk. A reptéren azonban elmesélte, hogy Horvátországba megy a barátaival egy kicsit kikapcsolódni. Minden bizonnyal Hanna is ment, habár nem kérdeztem rá. Az Ő magánélete, nincs semmi közöm hozzá…
Bennel nem utaztunk nagyon sokat, mert a szüleimet látogattuk meg. Úgy gondoltam, ideje nekik is tudni, hogy Sebastian tud kisfiúnkról, már nem kell titkolózni. A lelkem megnyugodott, hogy fény derült a titokra. Szüleim is minden bizonnyal megkönnyebbülnek majd… én így gondoltam…

- Hogy mit csináltál??? – kezdett Édesapám feje vörösödni.
- Elmondtam Sebastiannak… - suttogtam.
- NEKED TELJESEN ELMENT AZ ESZED???? – ordított már velem. – MI LESZ, HA IGÉNY TART A GYEREKRE??? ANNYI PÉNZE VAN, HOGY BÁRMELYIK BÍRÓT MEGVEHETI MAGÁNAK!!! ERRE NEM GONDOLTÁL????
- Sebastian nem olyan… - próbáltam győzködni.
- Persze, most mit is mondhatna, hisz csak ismerkedik Bennel!!! De idővel, amikor a gyerek is megismeri, akkor majd igényt fog ám rá tartani!!! HOGY LEHETTÉL ENNYIRE HÜLYE???? EL AKAROD VESZÍTENI A FIADAT??? – kelt ki magából teljesen.
- NEM!!! – vágtam rá én is kiabálva. – Nem fogom elveszíteni, csak esélyt adtam arra a Fiamnak, hogy megismerhesse az Apját! Szerintem ez nem akkora bűn! Én vagyok az Anyja és el tudom dönteni, hogy mi a jó Fiamnak és mi nem! – vágtam a képébe.
- Hisz te is gyerek vagy még! Hogy tudnál felelősséggel dönteni egy ilyen kicsiért!!!! – vágta hozzám kegyetlenül.
- NEM VAGYOK GYEREK!!! – ordítottam vele – CSAK TE GONDOLOD AZT!!!
- DE AZ VAGY!!! – vágta vissza – NE GYERE MAJD NEKEM KÉSŐBB AZZAL, HOGY IGAZAM VOLT!!! MERT IGAZAM LESZ!!!
- Nem lesz, és ezt te is tudod… - próbáltam meg lenyugodni.
- ÉN ERRE NEM VAGYOK KÍVÁNCSI!!! SE ERRE A VETTELRE, SE RÁD! – vágta oda.
- Eric… kérlek, csillapodj. – könyörgött neki Anya.
- Akkor mi most elmegyünk… - suttogtam.
- Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb!!! – csattant a hangja – És ne gyere addig vissza míg..
- Eric elég volt… - kérlelte Anya.
- Jó, azt hiszem jobb lesz, ha tényleg elmegyünk. S ne aggódj Apa… eszem ágában sincs visszajönni! – vágtam a képébe.

A szüleimhez a kirándulás sem tartott sokáig. Ahogy hazaérkeztünk kikapcsoltam a telefonomat, és az asztalra akartam dobni, de végül a kanapé alatt landolt. Nem volt erőm, hogy kiszedjem onnét, nem is érdekelt. Annyira naiv voltam, hogy elhittem ennél rosszabb már nem lehet, mint ami ebben a pár napban történt velem… tévedtem…