Titkok erdeje

14. rész

Pár másodpercig még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megdöbbentem. Láttam a finn sem jut szóhoz. Seb a kezét elvette a derekamról, s azonnal maga mögé húzott. A pillantása Benre esett, de ő nyugodtan játszott a pléden újdonsült barátnőjével.

- Mit keresel itt? – szólalt meg vészjóslóan.

- HOGY ÉN MIT KERESEK ITT??? Ő MIT KERES ITT A KÖLYKÉVEL!!!! – mutatott rám ordítozva.

- Ezt azonnal fejezd be! – csattant a német előttem – Azt kérdeztem, hogy mit keresel itt?

- Eljöttem meglátogatni a barátomat!!! – vágta oda flegmán – De úgy látom, hogy ez a nő a kölykével idejöhet… míg nekem mindez meg lett tiltva. – nyávogott.

- Szerintem nem ok nélkül… - kotyogott közbe Kimi.

- Téged senki sem kérdezett! – nézett a lány a finnre felsőbbrendűen.

- Most elmész! – közölte Sebastian.

- Eszem ágában sincs!!! – vetette vissza – Míg ti itt kis családként múlatjátok az időt, ne várd el, hogy én otthon kuksolok, és nézem mindezt végig…

- De most elmész… - ment oda a lányhoz, s karon ragadta.

- Engedj el!!! – ellenkezett azonnal, amikor Sebastian a garázs felé kezdte húzni.

- Kimi… – nézett vissza a német.

- Vidd nyugodtan… azonnal szólok a pilótának - s a telefonját elővéve tárcsázni kezdett.

Én még mindig ugyanazon a helyen álltam, és az iménti jelenet hatása alatt voltam. Egy nyikkanás nem hagyta el a számat, annyira megdöbbentem. Ezernyi kérdés cikázott elmémen keresztül, de nem tudtam őket feltenni Sebastiannak. A ház előtt a motor felbőgött, így tudtam, hogy elmentek…

Késő este van, fogalmam sincs, hogy mennyi igazából az idő. A kanapén ülök felhúzott lábakkal, pólóban és egy sortban. Ben fenn van az emeleten, az igazak álmát alussza… Én viszont az idegességtől remegek. Nagyon aggódom. Tudom, hogy mindent én rontottam el, és ha most még valami baja is lesz… azt sose bocsátom meg magamnak. Mindennek én vagyok az oka… ha akkor megpróbálom valahogy lerázni Adriant, vagy ha nem fogadom el az ajánlatát… ha Christian betoppanása után elmentünk volna… sok a ha-val kezdődő mondat, s tudom, hogy ezeknek nincs is semmi értelme…

A digitális óra 23:00-át mutatott a kandalló felett. Az idő múlásával, egyre jobban aggódtam. Felhívni sem mertem, mert távozásával nem mondott semmit, azt sem, hogy egyáltalán visszajön. Kezdtem feladni a dolgot, amikor egy autó lámpáit vettem észre. A kocsi a ház előtt parkolt le. Nagyon sötét volt, így nem is láttam a járművet. Az ablakhoz léptem, hogy körülnézzek, amikor a bejárati ajtónál kulcscsörgés hallottam, majd kinyílódott.

Halkan csukta be maga mögött. Óvatosan pakolt le az ajtó melletti komódra. Villanyt kapcsolt, s akkor ő is meglátott engem…

- Lili… - de nem volt ideje befejezni, mert a nyakába ugrottam, s zokogni kezdtem.

- Annyira aggódtam… - suttogtam.

- Shh… - ölelt magához szorosan - semmi baj – simogatta a hátamat – itt vagyok.

- Olyan hirtelen elmentél… - távolodtam el tőle – és én annyira aggódtam! – vallottam be neki.

- Most már itt vagyok, és keddig nem is megyek sehova, jó? – simított végig az arcomon. – Te ébren voltál egész eddig?

- Igen… egyszerűen nem tudtam aludni! Nem tudtam, hogy mi van veled… merre lehetsz! Attól féltem, hogy történik veled valami, és azért én lennék a hibás! – szipogtam.

- Nyugi, itt vagyok. – ölelt magához – Nem haragudj, hogy rád ijesztettem. Gyere, üljünk le a kanapéra… - vezetett oda, s szorosan maga mellé húzott.

- Heppenheimbe voltál?

- Igen, elmentem Hannával, de egyszerűen nem bírtam ott maradni. – nézett rám.

- Miért nem akartad, hogy itt legyen? – tettem fel azt a kérdést, ami már nagyon foglalkoztatott.

- Mert… - kezdte, de megállt.

- Seb… nem akarom, hogy mi Bennel akadálya legyünk Hannával való kapcsolatodnak. – magyaráztam neki.

- Nem vagytok akadálya, és nem is lesztek… - fogta meg a kezem – Mostanában nem úgy mennek a dolgaink, ahogy az egy kapcsolatban várható lenne…

- Tehát nem a legjobbkor csöppentünk bele az életedbe, igaz? – néztem rá félve.

- Nem erről van szó…

- De pontosan erről! – vágtam rá – Tudtam, hogy nem kellett volna idejönni, így is eléggé felborítottuk az életedet…

- Lili, miért hiszed azt minden pillanatban, hogy a terhemre vagytok? – fordított maga felé, hogy a szemébe nézzek – Miért nem tudod elhinni, hogy igenis veletek akarok lenni?

- Seb én nem akarom, hogy miattunk a kapcsolatodnak vége legyen… értsd meg… - gyűltek könnyek ismét a szemeimbe.

- Lili… ne sírj… - ölelt magához, és az ölébe húzott.

A hátamat kezdte nyugtatólag simogatni, és a sírásom is csillapodni kezdett. Óvatosan ringatni kezdett, és a szempilláim is kezdtek elnehezülni. Egy ideig küzdöttem ellene, de aztán magával ragadott Álomfölde…