Titkok erdeje

20. rész

A hétvége nagyon gyorsan elment, s már azt vettem észre, hogy hétfő délután van. Sebastiant vártuk haza, s pontos volt, mint mindig.

- Sziasztok! – jelent meg egy széles mosollyal a nappali közepén.

- App! – indult felé Ben, olykor még elég bizonytalan léptekkel.

- Szia Manó! Mi újság? Hogy telt a hét? Anyát nem borítottad ki nagyon, ugye? Jófiú voltál? – tudakolta, miközben a karjaiba vette.

- Nagyon jó fiú volt. – keltem fel én is mosolyogva a szőnyegről.

- Ennek nagyon örülök. – húzott magához, s adott egy lágy puszit az arcomra. Éreztem, hogy elpirulok.

- Gratulálok! – suttogtam mosolyogva.

- Köszönöm… - nézett rám csillogó szemekkel – de ez a te érdemed is.

- Ugyan… legyintettem, de még mindig éreztem, hogy pirulok.

- Óóóó… - mutatott Ben Seb karjai közül a bőrönd mellé, ahol az első helyezettnek járó díj volt. Seb leguggolt Kisfiúnkkal a karjában a kupa elé, s megnézegették. Boldog voltam…

Csengettek. Seb a szőnyegen játszott a Bennel, de nagyokat pislogva nézett rám, hogy ki lehet. Én sem vártam senkit ma, csak a Bajnokot, aki már megérkezett. A csengő továbbra is kitartóan szólt, s én elindultam az ajtó felé, s kinyitottam azt…

- Jó napot! – köszönt egy futárnak öltözött srác – Lilien Mältzert keresem.

- Én vagyok az. – döbbentem meg, de közben Seb is megjelent a hátam mögött.

- Egy csomagot hoztam Önnek, itt kéne aláírni. – tett elém egy papírt, nyújtott egy tollat. Azonnal aláírtam. – Köszönöm, és tessék! – adott egy nagy fehér dobozt át – Viszlát! – majd távozott.

- Viszlát! – köszöntem el tőle.

- Rendeltél valamit? – kíváncsiskodott Seb, amikor beléptünk a nappaliba.

- Nem! – adtam választ – És nem is értem, senki sem tudja, hogy itt lakom a csapaton, és a családodon kívül.

- Bontsd ki, és akkor talán magyarázatot kapunk. – sürgetett.

Letettem az asztalra, s leemeltem a doboz tetejét. Egy nagy fehér papírral volt valami letakarva. Két oldalt kihajtottam, és akkor döbbentem meg csak igazán. Legalább egy tucat vörös rózsa volt benne. Szóhoz sem jutottam, de még levegőt is elfelejtettem venni. A rózsák közé egy kis papír volt beletéve, s remegő kézzel nyúltam érte. „Nem tudok úgy tenni, mintha nem jelentenél nekem semmit! Belém fog szeretni meglátod! Titkos hódolód”

Nem értettem ezt az egészet. Újra és újra elolvastam az üzenetet, de nem tudtam, hogy ezt miért, és kitől kaptam. Zavartan néztem Sebastianra mellettem, s a döbbenetem csak fokozódott. A szemeiből eltűnt a csillogás, s egy lépést hátrált…

- Én ezt nem értem. – kezdtem zavartan.

- Úgy néz ki, hogy valaki beléd szeretett. – suttogta.

- Fogalmam sincs, hogy ki küldte, és miért – magyarázkodtam.

- Hogy ki küldte én sem tudom, de azt igen, hogy miért… - lett fájdalmas a hangja, s visszament Benhez játszani.

Kedden ugyan ez lejátszódott, csak más szöveg volt benne. „Nem értem, hogy miért nem jössz rá, ki vagyok? Hisz annyi boldog pillanatot köszönhetek neked!”A rózsákat kidobtam, ugyanúgy, mint hétfőn. Seb egyre nagyobb távolságot tartott, s ez nagyon fájt. A szobámban a párnát szorosan magamhoz öleltem, s csendesen sírtam ki bánatomat.

Szerdán ugyanígy ment minden. „Fáj, hogy semmibe veszel egy kölyök miatt! Pedig megígértem neked, hogy a Fiadat is elfogadom! Szeretlek, hát nem érted?” Ki sem akartam bontani a csomagot, ki akartam az egészet dobni, de Sebastian erősködött, hogy tegyem meg, s így derült ki mit tartalmaz a boríték. Egyre kevesebbet szólt hozzám…

Csütörtökön már teljesen ki voltam készülve az egész miatt. Csengettek, s én a konyhában voltam. Összerezzentem a hangra. A könnyeim már most folytak az arcomon. Tudtam, hogy ismét a futár az. Az ajtó nyílódott… majd csukódott. Motorzúgást hallottam, s kimentem a nappaliba, ahol Ben békésen aludt a kanapén. Az ajtó mellett a doboz ki volt bontva, Sebastian sehol. Odamentem, s a boríték nyitva volt, a lap az asztalon hevert…

„Sosem hagyom, hogy boldog legyél! Nem fogom hagyni! Inkább látlak holtan, mint más karjában! Megfizetsz, hogy semmibe vettél… pedig szerettelek…”