Titkok erdeje

6. rész

Felhúzott lábakkal ültem a kanapén, s figyeltem amit Ben falatonként majszolja a banánt, amit Sebastian ad a kis kezébe, miközben az ölében ül. Mind a kettő nagy kék szemmel nézi a másikat, s én úgy éreztem, hogy soha nem voltam még ilyen boldog, mint most, és semmiért sem cselétem volna el ezt a pillanatot.
- Miért nem mondtad meg? – törte meg a csendet.
- Én… szóval – kerestem a megfelelő szavakat – nem akartam tönkretenni az életed. Túl szép volt, túl jó, túl tökéletes. Nem akartam, hogy úgy érezd, csak azért furakszom/furakszunk bele, hogy tönkretegyük azt, amit eddig felépítettél. – magyaráztam nyugodt hangon.
- Akkor is jogom lett volna hozzá, hogy tudjam. – kötötte az ebet a karóhoz.
- Most már tisztában vagyok vele, hogy hatalmas hibát követtem el, amiért egész életemben vezekelnem kell. Amikor megszületett, meg akartalak keresni téged, s akkor járta be a világot a Hannával közös nyaralásod képei. Képtelen voltam arra, hogy azt a hatalmas szerelemet tönkretegyem. – suttogtam.
- S ezért döntöttél úgy, hogy inkább eltitkolod. – válaszolt helyettem – De miért nem kerestél meg akkor, amikor kiderült, hogy terhes vagy? Sosem kértelek volna meg arra, hogy vetesd el! – nézett Benre az ölében. – Melletted lehettem volna… mellettetek…
- Most már tudom, hiba volt titkolózni, és anyukám is ezt mondta, de képtelen lettem volna rá… nem akartam a terhedre lenni. - teltek meg könnyel a szemeim.
- Akkor a szüleid tudják az igazat. És ki még?
- Ők, Adrian, Christian, és most már te. Senki más… Gondolom nem is akarod nagydobra verni… mondjuk megértelek. – suttogtam, de közben a torkomat nagyon szorította a sírás.
- Nem fogom titkolni senki előtt! – háborodott fel – Nem érdekel, hogy ki mit mond, és nem fogom a hiénákat Ben közelébe engedni! – lett kissé mérges. - Mikor született?- terelte más vizekre a beszélgetést.
- 2010. augusztus 28-án. – adtam meg a választ gondolkodás nélkül.
- Akkor lesz most a Belga Nagydíj Spaban. – húzta el a száját. – Hát mikor ünnepeljük így meg Manó a szülinapodat? – nézett rá mosolyogva.
- Óóóóó… - nyújtotta felé a kis kezét, Seb megfogta és megpuszilta.
- Nem lehet téged nem szeretni, olyan kis tünemény vagy. Hogy mit fog szólni a nagymama, és a nagypapa hozzád, arról fogalmam sincs. – sóhajtott egy nagyot.
- Mindent magamra vállalok. – tettem hozzá azonnal.
- Attól még leveszik a fejemet, hogy felelőtlen voltam. – pöckölte meg Ben orrát, mire az tüsszentet egyet.
- Egészségedre! – mondtuk neki egyszerre, mire ő kacagni kezdett.
- Ej, micsoda kacagása van valakinek?! – csikizte meg a pociját, mire ő még jobban nevetett.
- Aóóóóóóóóó… - nyújtózkodott le Seb öleléséből, mire ő szó nélkül letette a szőnyegre. Felpattantam a kanapéról, és a közelébe raktam a játékait. – Aóóóóóóóóó… - emelte fel a játékautót és mutatta meg a németnek.
- Áhhá… szóval autó! Én is autót vezetek ám! Van egy nagyon szép és nagyon gyors autóm. – telepedett le mellé, és cirógatta meg a kis arcát.
- Aóóóóóóóóó? – kérdezte.
- Az ám! Autó! – vette a kezébe Sebastian a kis szerkentyűt, Ben pedig áhítattal és hatalmas szemekkel nézte a mellette ülő férfit. Gondolt egyet, majd elmászott a másik autóért, és odaült, a játék halom mellé, s onnan nézte Őt. – Szóval menjek oda?
- Aóóóóóóóóó – mutatott a kis játékra, s ahogy Seb letelepedett mellé, azonnal az ölébe mászott. Egyszerűen az egész döbbenetes volt. Ben nem az a fajta közvetlen kisgyerek, de most, mintha érezné, hogy az a férfi, akivel játszik az Apukája. Egyszerűen nem jutottam szóhoz, és a sírás fojtogatott. Most döbbentem rá, hogy mitől fosztottam meg Őket. Igaza volt Adriannak… nagyon is igaza volt…
- Járni már tud? – fordult felém kíváncsian, miközben Ben épp Seb pulcsijának a cipzárjával volt elfoglalva.
- Mondjuk úgy, hogy próbálkozunk. Eddig mindig seggre csüccs volt a vége. A bútorokban már kapaszkodva feláll, és lépeget, de úgy, hogy elengedni, még nem. – mosolyogtam, ő meg kifújta a benn tartott levegőt. – Nem maradtál le róla, nyugi. De a mászása néha veszélyes, szélsebes tempóban közlekedik. – mosolyogtam továbbra is.
- Azt észrevettem. – vigyorgott.
- Tudod, nem akarom nála erőltetni. Had menjen neki minden magától. Egy csomó szakkönyvet olvastam már róla, és egyáltalán nem vagyunk lemaradva. – osztottam meg vele a véleményemet.
- Lehet, nekem kell majd azokat kölcsönadnod, mert egy kicsit hiányosak az ismereteim. Igaz ott volt Fabi, de Ő a kisöcsém… de Ben más… - suttogta, és simított végig a kis kobakon.
- Szólj bátran és adom is. – mosolyogtam rá.
- Holnap hazamegyek Heppenheimbe… meg kell mondanom Bent a szüleimnek… - sóhajtott hatalmasat.
- De… - kezdtem volna, de leintett.
- Nem, ezt mielőbb tudniuk kell! Nem akarok, és nem is fogok titkolózni! – mondta komoly hangon. – Nem tudom milyen terveid annak, de szeretném, ha utánam jönnétek, hogy meg tudjanak titeket ismerni.
- Hogy? – kerekedtek ki a szemeim.
- Lili… nem akarom húzni az időt.
- De… meg sem kérdőjelezed az állításom? – zavarodtam össze.
- Ezt hogy érted? – lett gyanakvó.
- Már mint, arra vonatkozólag, hogy igazat mondok-e azzal, hogy Ben a fiad… - halkult el a hangom.
- Elég a szemébe néznem… igaza van a fiúnak, mintha indigóval készült volna. – nevetett fel.
- Hanna mit fog szólni? Utálni fog minket… legfőképp engem. –éreztem, hogy a gombóc nő ismét a torkomban.
- Szerintem a szüleim nehezebb esetek lesznek… vagy… nem tudom… fogalmam sincs, hogy mit fog szólni. – tanácstalan lett…