A terasz egy eldugott kis zugát választottam, hogy magamhoz térjek, ugyanis a kívácsiságom erősebb volt mindennél, és persze meglestem őket tánc közben. Amit láttam az, pedig nem tetszett, fogalmazzunk úgy, nagyon nem. Carol minden egyes pillanatot megragadott arra, hogy taperolja, és Sebi mindezt hagyta neki, sőt, úgy tűnt nekem, mint kívülállónak, hogy flörtölnek egymással.
Nem volt sok barátom – jó egy sem volt még – de azért észreveszem mindezt. Szomorú voltam, de nagyon. Tudtam, amit Carol egyszer a fejébe vesz, az úgy is lesz. Minden jel arra mutatott jó úton jár.
Kocsi hangot hallottam az alattam lévő bejárat felől, és egy elegáns fekete Renault kanyarodott be. Furdalta az oldalamat, hogy kinek lehet ilyen kocsija… bárcsak ne lett volna így. Ugyanis a kocsiba nem más ült be, mint Sebi és Carol.
Látványosan nagyon jól érezték magukat. Ha eddig azt mondtam szomorú vagyok, inkább már az a jó szó rá, csalódott és elkeseredett. Valahogy nem ilyennek képzeltem Sebit. Annyira nem illik rá az ilyesmi… de hát tévedni emberi dolog… ő is csak férfiből van.
Ebből is tanultam, most már értem miért emeltem eddig falat önmagam, és a férfiak közé. Bizalmatlan voltam velük szemben. Igazából azt se tudtam, hogy miként kellene feléjük nyitnom. Íme, egyszer megtörténik, akkor is az első akadálynál akkora pofont kapok… érzem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon…
- Istenem Liz, annyira…
- Ne, kérlek, ne mondj semmit Tracy… legfőképp azt ne, hogy sajnálod… Megmondta Carol és igaza volt… egy szürke kisegér vagyok, mindenki számára észrevehetetlen… - legszívesebben elfutottam volna, el ebből a világból, ahol nincs Carol, nincs Sebi, senki csak én, és ez a számomra oly ismeretlen érzés szűnjön meg még létezni is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése